Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

30.

-Nincs még egy olyan, mint én.- mosolyodtam el a lámpával bevilágított, ugyancsak sötét szobában.

Egy ideig csak szemezünk egymással, s míg a külvilág számára úgy tűnhet, mint egy megfagyott pillanat, egy tökéletes, pozitív elveszés a csokoládébarna íriszekben, valójában nem egymás szemébe nézünk, az csak egy fókuszpont. A gondolataink valahol messze járnak.

Én történetesen nem értek semmit, az első pillanattól kezdve minden létező agysejtem azt sugallja, hogy kerüljem el a férfit, hogy ő veszélyes. Az elmegyógyintézetben az ablakon meredten kibámulva is csak még veszélyesebbnek tűnt. Azomban valahol mélyen benne, megtaláltam magamat, és nem tudom elengedni, nem tudom figyelmen kívül hagyni őt. S hiába is tűnik veszélyesnek, gyakorlatilag nem tudok tőle félni, hisz' én sokkallta rosszabb vagyok nála, én maga vagyok a veszély kétlábon járó valója.

-És mi van Jiminnel?- bukik ki belőlem értetlenségem fő pontja.

Ha ő maga is azt vallja; Jimin a fény, miért nem kéri őt arra, hogy segítsen? Barátok, hogy ne lennének barátok? Az önfeledt nevetés, melyet hallottam a két férfitől, amikor először megismertem őket, nagyban eltér ettől a csupasz valóságtól, miszerint, közülük valójában csak egy az igaz, a másikat emészti a sötétség, s hívogatja a pokol.

-Ő már segített.- meglepődve emeltem rá tekintetemet, s kezemet összeszorítva vártam egy épkézláb választ a fejemben felvetülő kérdésre.

-Ez a megsegített állapot?- adtam hangot az egyik, jól megfigalmazott kérdésnek, mely fejemben szinte égetőn villogva akarta, hogy hanggá legyen.

-Nélküle valószínűleg már megöltem volna magamat, többet nem tud értem tenni, mint életben tartani, viszont én élni szeretnék, értesz engem Kook?- lassan, taglaltan magyarázott, ahogy kimagyarázta magából azt, ami a szívét nyomja a fekete szoba hirtelen folytogatni kezdett, s a halottas aurát csak mégjobban alátámasztja a síri hangulat.

Persze, hogy nem értem. Nekem az az élet, amiről ő próbál mesélni, oly távoli emlék az elmémben, melyet lehetetlennek tűnik feleleveníteni, éppen csak benne van a gondolataimban, hogy egykor jobb volt, de már nem tudom milyen is volt az, csak, hogy volt. Szeretném érteni mi is az, amiről ő beszél, de öt teljes évet éltem le úgy, hogy magamat felemésztettem, hogy a sötétség félelmetes hálója körülölelt, s biztonságot, megnyugvást kezdett adni a kezdetleges félelem helyett, hisz' egykor én is féltem a sötéttől, majd a legjobb barátommá vált, irónikus, igaz?

-Nem értek semmit.- válaszolok őszintén, ugyanis teljességgel homály fed mindent Taehyung és Jimin furcsának tűnő kapcsolatától, az őket körülölelő csupaszív és normális férfiak barátságáig bezárólag.

-Mit nem értesz ezen?- emeli magasra szemöldökét, s szinte kérdőjelek rajzolódnak ki íriszeiből, ahogy most ő nem ért engem.

-Mégis mi bajod van neked?- döntöm oldalra a fejemet, s a lappangó gúnyt nem sikerül kiszorítanom hangszínemből, hisz' egy biztos, nem olyan elveszett, mint amilyennek beállítja magát, nem olyan jó gyerek, mint amilyennek tűnik.

-Nem tudom, depresszió talán?- dönti hasonlóan oldalra fejét, s a már jól ismert, lesajnáló pillantással díjazza énemet, csakhogy; ez nem tőle ismert számomra.

-Egy érzések nélküli pszichoptatától várod a csodát? Aki nem mellesleg folyamatosan agykúrkázhoz jár..- ejtem kezeimet törökülésbe helyezett lábaimra.

-Hmn.. Te semmit nem érzel.- ingatja fejét helyeslőn.

-Akkor?

-Én viszont ürességet érzek sokszor.- szívéhez emeli tenyerét, s enyhén domborodó mellkasán végigfekteti halványan eres kezét.

-Nem tudom mi az.- válaszolok könnyedén; sosem beszélgettem még így, ilyen egyszerűen arról, hogy én mennyire is más vagyok, még sosem mutattam magamból ennyit, hogy valaki értse, mit is jelent az, hogy pszichopatával beszélget, s nem egy szokványos emberrel.

-Szar, imádkozom, hogy legalább ne érezzek semmit.- motyogja, majd feláll a szőnyegről, mely csodával határosan ugyan, de nem lesz vérfoltos.

Amit én eddig pokolnak hittem, a semmis érzéseket, egy pillanat alatt teszi a férfi kicsivé a saját gondja mellett, holltt kimondva; én egy közveszélyes faszkalap vagyok, mégis kisebbnek állítja be a problémámat, a bajomat az övénél. Ha csak egy percre is érezhetném, mire is gondol, tudnék vsizonyítani, így csak egy flancolásnak tűnim az egész, egy felesleges versenynek, amiben bizonyítani próbálja; neki rosszabb, mint nekem.

-Arra kérlek, segíts.- mondja, majd felém nyújtja immár állóhelyzetből a kezét.

-Miben?

-Csak legyél egy barátom, akinek mesélhetek a napomról, akit kezelhetek úgy, mint egy apát, tudod, aki apám helyett apám.- szinte suttogja a szavakat, mégis üvöltésnek hallom minden egyes fájó, hangosan kimondott gondolatát.

-Az leszek.- bólintok megerősítésképp, amint végre megvilágosodom.

Nem értheti ezt épelméjű; csak aki gondokkal küzd. Akármiért is üldögél az apja elmegyógyintézetben, megszegte azt a dolgot, amit egyetalán nem kéne egy szülőnek, elhagyta a gyermekét, úgy, hogy él. Bármit is tett, ott hagyta Taehyungot, ezzel egy hatalmas űrt hagyva a férfiben, kinek kusza gondolatai mögül csak egyetlen vehető ki tisztán: szüksége van az apjára, aki nem úgy kezeli, mint bárki más, aki leszídja, ha szükség van rá, s nem csak vele nevet.
Nem értheti ezt normális ember, nem értheti ezt a kétségbeesett vágyat, mert ez nem szokványos, mert egy barátság általában nem segít semmin, de beteg emberek között kötődő barátság; alighanem több, mint bármi; egy támasz, a legcudarabb időben is, egy mérce, hogy tudd, más is hasonlóan szar helyzetben nyomorog, mint te.

Ugyan szinte szétvet belülről az a furcsa, nemrégiben dr. Nam által kíváncsiságnak leírt érzés, mégsem merek neki hangot adni. Nem Taehyungot féltem, nem az ő szívét bántaná a kérdés, sokkallta inkább önző vagyok, s saját magamra gondolok; nem hiszem, hogy készen állnék hallani a csupasz igazságot afelől, hogy édesapja miért üldögél a sárgára festett ház, rácsos ablakai mögött. Miért sínylődik egy olyan helyen, mint az? Mert köztudott; borzasztó hely az olyan, egy börtön azoknak, kiket nem csukhatnak le, mentális zavarok miatt. Egy zárt kalitka a betegeknek; kiket kezelnek, s kiknek álmaikban még az ápolók is hinni próbálnak, kiknek reményeit az orvosok is remélik.

-Köszönöm.- szakít ki gondolatmenetemből a férfi öblös hangja, s téglalap alakú vigyora hirtelen feltűnik arcán, s a komor helyiséget megtölti valami furcsa aurával.

Egy intést követően az ajtóhoz indul, s nem vesződök azzal, hogy kitalál-e, mert biztos ki fog.

A sok gondolattal a fejemben előveszem nadrágzsebemből telefonomat, s levetem mocskos, véres farmeremet, s a fehér szőnyegen hagyva huppanok az ágyba mobilommal.
Jimin üzenetét lesve, hirtelen elöntenek az értelmetlen szavak, gondolatok, és az érdekes, beazonosítatlan érzések, majd egy halovány mosollyal megnyitom a pár soros üzenetet, s ujjaimat lassan, megfontoltan pakolgatom a billentyűkön, ízlelve a leírni kívánt szó minden egyes karakterét.
Halvány mosollyal a fejemen nézem a leírt egy szót, majd a küldés gomb felett lebegtetem ujjamat, kételyekkel karöltve. Nagy nehezen, két perc vívódás után rászánom magam, s ujjamat lenyomom, neki a küldés gombnak, mely a fejlett technikának köszönhetően; nem rest eleget tenni a kérésnek, elküldi azonnal az egy szavas választ:

Hiányoztál.

●●●●●●●●●●
Annyeong!

A hatakmas kimaradáseert elnézést kérek, dolgom akadt mostanában, elég sok.

Kommentben várom a gondolataitokat / véleményeiteket!!❤

Ez inkább egy elmélkedős rész lett, hisz Jimin alig lett megemlítve, mégis egy érzelgős pillanattal, remélem tetszett nektek és remélem a továbbiakban is fog.

Kérlek szeressétek e történetet❤

Hwaiting darabkák❤