Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

28.

-Rég óta ki akartam jönni.- mosolyodtam el a már fél órával ezelőtt feltett kérdésére, hogy miért is voltunk kint édesanyám sírjánál.

Valójában magamat sem értem, hogy hogyan tud hiányozni az a nő, akit valójában sosem ismertem, akit sosem érinthettem meg, akit sosem ölelhettem magamhoz, akinek sosem mutathattam meg mennyire is szeretem, mégis hiányát érzem, holott sosem volt velem. Talán nem érezném úgy, hogy mellettem a helye, ha nem azt neveznék a megszokott életnek, ha van édesanyád és édesapád is egyaránt.

-Mikor voltál legutóbb?- kérdezi, majd a lassított tempómhoz igazodva megáll, s megvárja, hogy melléérjek a már hazafelé vezető úton.

A napfelkelte velünk szemben festői látványú. A narancssárgára festett égbolt, ahogy a Nap gyér, mégis erőteljes fényével bevilágítja gyengeségemet, ahogy átlát s áthat rajtam, miközben a hűvös idő és a hideg szél ellenére is elindul, hogy elfoglalja méltó helyét az égen, maga alá gyűrve a mások számára kellemetlen tényezőket, de nem elnyomva azokat, egyszerűen csodálatos.

-Sosem jártam még ott.- mondtam, majd a narancssárgás égboltra mosolyogtam, legalábbis a látszat szerint, valójában anyukámnak küldtem ezt a mosolyt, ebben küldve a szúró fájdalmat, miről én sem tudom pontosan, miért van; s legfőképp, hogy mit jelent, de szúr, fáj és éget belülről, napok óta szüntelenül.

Szemem sarkából látom, ahogy lassan felém fordítja fejét, s talán a szánalom, vagy a fájdalom az, melyet még egy rosszullátó is kiolvasna íriszeiből, de nem szól semmit. Pár másodpercig áthatóan néz, várja talán, hogy én is felénézzek, de nem teszem, csak elgyengülnék. Mindenkinek van gyengesége, bár aki ügyes ebből képes előnyt kovácsolni, de én nem vagyok az.. csak marad egy gyenge pont az életemben, amivel könnyedén gyengíthetnek el, idegesíthetnek fel..
Az én gyengepontom Jimin. S a fájdalomtól csillogó szemei csaknem teljességgel elgyengítenek.
Hirtelen a magam mellett lógatott kezembe csúsztatja tenyerét, s ujjait összekulcsolja enyémekkel. A fájdalom s a szúró érzés szinte kiszökik szívemből, a sötét lelkemben pedig hirtelen virágok kezdenek nyílni a bársonypuhaságú bőr tapintásától.
Novemberi tavasz..

Apró mosollyal ajkaimon nézek összegubancolódott ujjaink sokaságára, s egy sokkalta jobb érzéssel -mint az eddig bármikor előfordulók- ajándékoz meg Jimin ezzel a kedves gesztussal, mellyel sokkal többet mondott, mint a szomorú szemekkel vagy átható pillantásokkal, illetve sokkal többet is segített.

Ordít minden gondolatom, mégis hallgatok. Sosem tudta senki, hogy mire van szükségem, hisz érzelmek nélkül mire is lenne? Erőszakra, szexre, kielégülésre, élvezetre..Mindenki ezt gondolja, de nem, közel sem. Tanításra van szükségem, hogy valaki megtanítsa milyen is érezni. Kétségbeesetten vártam, s kértem, hogy valaki segítsen, de nem jött segítség, nem jött semmi, hangosan pedig sosem fejeztem ki, hogy mire is várok, vagy vágyom igazán, de Jimin meghallotta, azt, ahogy némán könyörgöm, észrevette a valahol rég elveszett énem, s elérte, hogy a sötét lelkembe beköltözzön a tavasz, mindezt egy figyelmes érintéssel.

Mától ezzel defíniálom a boldogságot; Jimin érintésével. Olyasmi közegbe repít, ahová nélküle nem jutnék el, hirtelen látom a kopasz fákat tündöklően szépnek, s miatta találom meg az undorító társadalomban is a szépet.

-Itt vagyunk.- mondja, majd a házunk felé mutat szabad kezével, s az ujjait kihúzza gyenge, de mégis határozott szorításomból, ezzel szabaddá varázsolva másik kezét.

Akárcsak egy villámcsapás, oly hévvel tarol le az ujjak után maradott űr, s hevesen kapok keze után. Félek, hogy többé nem teszi ezt meg, hogy többé nem érint meg, hogy többé nem lehetek boldog, hogy az általa hozott érzelmek eltűnnek, s helyette marad a szokásos semmisség, ami megöl, felemészt belülről.