Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

37.

-Jimin, szerintem ez már bőven elég lesz.- motyogom.

A nyugtató sötétségű szobából hirtelen olyasmi vált, amire még legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Az ajtón egy nagy táblán a nevem van, ugyan lényegét nem értem, mert a három személy aki a ház emeletére feljön, az tudja, hogy ez az én szobám, Taehyung meg észre se veszi, mert az ablakon közlekedik, szóval feleslegesen kidobott pénz, de ha Jiminnek tetszik, maradhat.

A közös képünket látva Jimin mindig apró mosolyra húzza ajkait, de egy percre sem állnak meg kezei; folyamatosan valamit odébb tesz és ragaszt a helyére valamit. Könyveket is hozott, hogy olvassak, de nekem a tánc mellett ilyesmihez kedvem sincs, na meg időm sincsen rá, de azért majd belepillantok, hátha van valami jó is közte.

Nem tudom, minek köszönhetem, hogy egy ilyen angyalt kaptam magam mellé, holott én magam vagyok a szörny. Az egykor hófehér szárnyai mellettem csak bemocskolódtak, az én sötét lelkemtől a szárnyai sötétebbé váltak, de még így is itt van mellettem, pedig ezért őt is megveti a társadalom, vagy éppen sajnálja, de senki sem tiszteli rajtam kívül ezért, pedig nem lehet könnyű a társadalom nehéz súlyú bélyegét a vállán hordoznia, főleg úgy, hogy mellette nem egy angyal van, mint amilyen ő, hanem egy szörnyeteg, mint én.

-Szerinted ez itt jó?- zökkent ki gondolataimból a férfi, ahogy épp az íróasztalom feletti részre akar naptárat ragasztani.

Ez viszont tényleg felesleges, ugyanis a telefonomat erre az egy dologra használom, hogy megnézzem hányadika van és hány óra, na meg jó pár zene amire táncolni lehet ezen van, de semmi többre nincs használva. Apa nevén kívül még Jiminé szerepel benne, de csak egyszer váltottunk egy pár szavas üzenetet.

-Nekem jó.- vonom meg vállamat, ugyanis tőlem akár fejjel lefelé is lóghat, mint egy denevér, akkor sem fogom igazán nézegetni, maximum unalmas óráimba fejjel-lefelé próbálom kisakkozni milyen nevek is vannak odaírva a dátumok alá, na nem mintha lenne bárki, akit felköszönthetnék.

-Hozok teát.- pattanok fel a kényelmes, immár fehér huzatú ágyamból.

Így, hogy a sötét szobából Jimin pikk-pakk világosat varázsolt egy kevés díszítő elem segítségével, sokkalta nagyobbnak és tágasabbnak tűnik a szoba, mint eddig. Valahogy kedvem támadna körbe sétálni, és megszámolni a lépésket, hogy ugyanannyi-e, mint amilyennek egykor lemértem. Ugyanis az unalom nagy úr, és egy borult elméjű fiatalnak a sötétség mellett nem volt semmije, így ha nem láttam Go Eunt körbe-körbe járkáltam a szobában, számolva, hogy hány lépés is az annyi.

A zöld tea kellemesen cirógató illata azonnal éberebbé varázsol, s ugyan hosszú nap volt a mai -és ha Jiminen múlik nem lesz egy hamar vége- már szinte egyetalán nem vagyok fáradt.
Nem teázom sűrűn, holott tudom, sokkal jótékonyabb hatású, mint egy ugyanekkora bögre kávé és ráadásul még az íze sokkal finomabb és lágyabb, mint a keserédes koffeinbombának.
Nem tudom, hogy hogyan issza Jimin a zöld teát, ezért csak ízesítem úgy, ahogy magamnak is szoktam, mert annyira azért nem lehet rossz, ha én sem haltam még bele az évek során. Az első a tea volt, amit megtanultam főzni, mert hát ahhoz tényleg nem kell nagy tudomány, így már fiatal alig tizenéves koromban is én csináltam a teákat, főként zöldet, hiszen mindig is ennek az ízvilága tetszett a legjobban, mert ez olyan varázslatos, talán.

Egy világoskék bögrébe töltöttem az idősebb italát, míg az enyémet zöldbe, hogy véletlen se keverjük össze őket és ne egymás elől igyuk meg a finomságot.
Minden egyes lépcsőfokot a lehető leglassabban teszek meg, nehogy kifröccsenjen a tea a lábam alatt húzódó padlóra; nincs kedvem takarítani még ezt is.
Nyugodtsággal és a nyugtató itallal a kezemben lépek be a teljesen átváltozott szobába, miközben az ajtón díszelgő Kook feliratot ízlelgetem, nem sűrűn hívnak az emberek Kooknak, azaz nem sűrűn hívnak bárminek is, a Valakin kívül, így szinte szokatlan az újonnan jött, mégis régi becenév, ugyanis apukám is így hív, amióta csak az eszemet tudom, kivéve, amikor rossz fát tettem a tűzre, akkor teljes nevemen szólított, elfojtott dühhel szemében.

Amennyire vigyáztam, hogy a két bőgre ki ne essen a kezemből, olyan hirtelen engedem ki őket ujjaim laza ketrecéből, mintha csak ez lett volna eredeti tervem.

Az a kép.

Szívembe maró érzés hatol, mintha csak kifacsarná valaki, mint egy citromot a finom teához. Az a kép évek óta az ágy alatt volt, sosem volt dobozban, sosem volt úgy kezelve, mint egy érték, mégis nagyon fontos volt, de Jimin kivette, leporolta és a falra tette.

A bögrék hangos zörgésére kapja felém tekintetét. Mosolygós szemei egy csepp figyelmemet sem tudják elvonni a képről, arról a bizonyos képről, amelynek az ágy alatt lenne a helye, érintetlenül, porosan, de nagyon értékesen.
Az egyetlen kép, amit elfogadtam édesanyámról, az egyetlen, ami miatt tudom hogy néz ki a fiatal nő, aki azért halt meg, mert nekem életet adott, az egyetlen, hatalmas fájdalmam ott csüng a falon, miközben szelíd mosoly csücsül ajkán, ahogy a férfinek is, aki ezzel most a szívemben forgatja a kést.

A ketrecbe zárt fenevad őrjöng belül, így én csak egymás után pakolom a lábaimat, s józan eszemet kizárva a játszmából jobb kézem erősen csattan hófehér, angyali bőrén.

-Ne haragudj.- mondja, majd nyúlna, hogy levegye a képet, de ismét egy újabb ütéssel ajándékozom meg gyönyörű arcát.

Szájából a vére végigfolyik álla vonalán, miközben halkan felszisszenve nyúl arcához, hogy keze rátapasztásával nyújtson enyhítést a fájó pontnak. Kezem ismételten lendül, de agyam józanabbim felének köszönhetően csak elsuhan arca előtt a kezem.

-Menj el Jimin!- kiáltok rá sokkal inkább parancslón, mintsem dühösen; én őt nem akartam bántani, és nem is akarom.

Viszont a kép régi sebeket tép fel, olyan sebeket amelyek sosem gyógyultak be igazán, így a borzalmas valóm felett elveszítem az irányítást, és fortyogok, akár egy kitörni készülő vulkán.
Egy ideig csendben szugerál, de én ismét megütöm őt, harmadszorra ugyanott, nagy erővel, miközben balommal majdhogynem letépem a falról az egyetlen kincsemet édesanyámról.

-Menj már!- rivallok rá, szinte üvöltve, majd ellököm, miközben patakokban folynak végig a könnyeim arcomon.

Nem tudnám elmagyarázni azt a kavalkádat, ami bennem játszódik le, az eddigi érzelemmentes lényemet egy pillanat alatt ezer érzés kerítette rabságba, megbolondult lelkem minden meglévő cafatja.

A férfi egy pillanatra gondolkodni látszik, majd csak feláll, és egy lágy mosoly kíséretében, vérző ajkakkal elhagyja a birodalmam, mely szebb, mint valaha, de sötétebb és mocskosabb is.

Menj, mielőtt bántalnálak!

●●●●●
Annyeong!

Nos, ez a rész kellett, mert hát az ő életük sem habos torta.
Utáltok most,mi?😂

Igyekszem a folytatással srácok.

Kommentben vàrom a véleményeiteket/gondolataitokat a rész kapcsàn.

Hwaiting bárànykák❤❤