Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

16.

Izzadtan terültem el a parkettán, Jimin pedig egy halk nevetést hallatott -már amennyire még szervezete engedte- majd folytatta a tovább a végtelenbe nyúló táncát.

Teste és izmai könnyedén bírták a megpróbáltatást, ugyanakkor tüdeje minden levegővételkor egyre nehezebbnek hatott, ugyanis halkan sípolt belégzésnél.

Megrögzötten lestem a tükörből minden mozdulatát és ittam a látványát. Minden egyes másodperccel erőtlenebb lett, de küzdött és folytatta, mert a táncnak él.
Legalábbis gondolom.., csak ezért kínozhatja magát íly módon.

Bő fél óra elteltével pihegve rogyott mellém a padlóra én pedig úgy elcsodálkoztam, hogy kérés nélkül nyújtottam felé a palack vízemet, amit készségesen fogadott el.
Saját magamat is megleptem ezzel a túlzott törődéssel, de kezeim maguktól mozdultak, nem is várva a gondolataimra, melyek csak lomhán kullogtak tetteim mögött.

Mire felfogtam mit is teszek már széles mosollyal a fejemen néztem magunkat a tükörből.
Okom nem volt a mosolygásra, csak úgy felrajzolódott a fejemre levakarhatatlanul.
Megőrjít ez az állapot.

-Folytassuk.- mondta, én pedig fintorral az arcomon fordultam irányába.

Nem kérdés, hogy két izzadt férfi szaga nem a legkellemesebb, de ami a szobában áradt egyben volt undorító és mámorító. Az utóbbi érzést én sem tudtam igazán hová tenni, ugyanis talán ahhoz a bódultsághoz tudom hasonlítani ezt a fulladt, szagos meleget, mint amikor a tiszta -ennél biztosan tisztább- hideg, már-már fagyos levegőt szívom be. Szöges ellentéte egymásnak a kettő és én mégis ugyanazt a kábultságot érzékelem.

-Szeretnék még holnap is lábraállni.- forgattam meg a szemeimet, majd képzeletben pofonvágtam magamat.

Tudatomon kívül árulok el magamról egyre többet és többet, a házamból egy egyszerű "nem" szócskával kirakhatnám, ehelyett mégis -mint mostanában egyre gyakrabban- magyarázkodni kezdek, teljesen feleslegesen, ugyanakkor az a bökkenő, hogy egyetalán nem zavar a jelenléte.

Hóbortos baromsága, hogy a szobámba merészkedjen úgy tűnik feledésbe merült, mert meg sem fordult a fejében azt megkörnyékezni amikor felfelé igyekezett.
Persze, a biztonság kedvéért akkor is zárom. Nincs bent semmi extra, ami olyan jellegű lenne, hogy ő nem láthatja, ezek olyan dolgok, amiket senki nem láthat.
Minden apró tárgy, ami másnak semmitmondó, az egy kis darab belőlem, hogy akkor is tudjam ki vagyok, ha nem is akarom.

-Éhes vagyok.- mondtam hosszas fetrengés után, de válaszul csak egyenletes szuszogást kaptam.

Alszik.

Akarva akaratlan fölé tornyosultam és úgy néztem le rá. Fantáziámat azonnal beindította a nem épp hétköznapi látvány. Egy gyönyörű arcú, tökéletes testű angyal hevert előttem, teljesen kiszolgáltatottan.
Azt tehetnék vele, amit csak akarok. Kezeit erősen összekötözhetném, és azoknál fogva a plafonról lelógathatnám, majd egy késsel karcolgatnám hasán a hófehér bőrt, hol mélyebben, hol csak felületesen simítanám.
A dolgokat egyetalán nem könnyíti meg, hogy Jimin egy olyan férfi, akinek a testét látva még egy heteró férfi is nagyot nyel, és megfeszül. Nem lehet máshogy leírni, csak a tökéletesség mintaképeként.

Hasam hatalmasat kordult, jelezve, hogyha ígyfolytatom nem csak, hogy kínozni akarnám őt, de meg is fogom tenni, amit pedig nem akarok.
És nem miatta, a családja, vagy a családom miatt, hanem magam miatt. Mert akkor kiszabadítanám azt magamból, aki sosem akartam lenni, és azzá válnék, amitől rettegek. Egy emberi alakot öltött szörnyeteggé, akinek az emberek már nem csak elvben, hanem gyakorlatban is tárgyak csupán. Akikbe a villát úgy szúrnám, mint a rántottcsirkemellbe, csakhogy a kiserkenő vér, még gyönyörűbbé tenné a képet.

Fintorogva tettem le magam elé a konyhában a villát és húst. Akárhogy próbáltam másra fókuszálni, minden egyes vágásnál Jimin testét képzeltem a tányérra. Azt is ilyen szívesen vágnám el, gyönyörű lenne.

Egy zabszeletet vettem magamhoz és majszoltam el apró falatokban, miközben a hús evés gondolatát is a süllyesztőbe vágtam egy időre.
Nincs szükségem arra, hogy az eddigi tárgyiasításomat gyakorlatba vezessem át.

Unatkozni kezdtem és a tudat, hogy Jimin a táncteremben alszik, teljesen magatehetetlenül még az emelet közeléből is elijeszt, így leülve a nappaliba a tévécsatornák között céltalanul szörfözni kezdtem.

A férfi elszántsága és határozottsága megijeszt. Nem félt elaludni az én házamban, holott egy pszichopata vagyok, és felhívtam erre a figyelmét, nyomatékosítva, hogy rettegnie kéne, erre ő elalszik, ezzel felkínálva magát a bennem lakó szörnyetegnek, aki már kétségbeesetten küzd az őt fogva tartó láncok elszakításában.

Elkezdtem magam elé vetíteni nagyszüleimről a különböző képeket, hogy az ő arcuk legalább visszarántson az önutálatba. Hiába is, de utálom magamat. Nem az ítélkező emberek érték el, hogy így bánjak magammal, én voltam, én és a 'családom'.

Sosem értettem és valószínűleg soha nem is fogom apa döntését megérteni. Nem értem miért hitegetett tizenöt évig..elhitette, hogy van kiért a színpadon állni, hogy talán egyszer anya ott áll majd a sorok között..de akkor elmondta, hogy semmis az álmom, hogy a reményem fölös volt, mert az édesanyám halott, és mindez gyakorlatilag miattam van.
Rá kellett jönnöm, akkor, közel tizenhat évesen, hogy én egy jól összerakott hazugság kis játékbábuja voltam, aki hitt, mert hinni akart, de kegyetlenül mégis precízen becsapták őt.

Hiába tudom, hogy a mostani lelkiállapotom nem lenne, ha azt nem akkor tálalják elém, de főként az én hibám, hogy egy pszichopata szörny lettem..

Senki nem döntött helyettem, hogy kit okoljak, senki nem mondta, hogy nem ölhetem meg magamat, senki nem tartott vissza, és én mégis kétségbeesve kapaszkodtam a semmibe, az egyetlen támaszom a tánc volt, amit magam elől zártam el "már nincs értelme" címszóval. Végtelen egyedül éreztem magamat, elhagyatottnak, de legfőképp gyilkosnak.

Másokban kerestem a hibát, az orvosokban, apában, anyában -akit nem ismertem- majd végül magamban. És rá kellett jönnöm, hogy igenis az okozta a halálát édesanyámnak, hogy én világrajöttem. Emiatt a nagyszüleim nem, hogy nem szeretnek, de mint embert, sem tűrnek meg.

A városban szinte alig tudja valaki ezt a történetet, ők mégis bántani kezdtek, mert kellett valaki, akit piszkálni lehet.
Ezek tizenöt évesen még elmúló pillanatoknak tűntek, de ahogy nőttem, és egyre jobban átadtam magamat a rossznak, rádöbbentem, hogy én leszek az, akitől kiskoromban féltettek.

Egy idő után feladtam, és nem küzdöttem tovább, hagytam, hogy felemésszen ez a valami teljesen, és átvegye agyamnak egy része feletti irányítását. Már nem próbáltam magammal sem elhitetni, hogy ez normális, tudtam, hogy szakember segítsége sem lehet teljes, és kielégítő, mégis belekezdtem ebbe a végtelenbe tűnő játszmába.

Magamtól is rettegtem, amikor a gondolataimat nem teljesen én, hanem a másik, a rosszabb felem irányította, az elém táruló képek, ahogy másokat vérbe fagyva láthatnék vonzottak, holott a másik felem kétségbeesve küzdött és rettegett ettől, mert embereknek látta őket, de mára ez megszünt. Már csak tárgyakat látok magam körül és nem embereket, mert csak így tudtam elviselni.

Azóta már semmi kételyem nincs, tudom, ha ölhetnék, szívesen tenném, de mégis bennem van a tudat, hogy ez nem helyes, és az évekig visszatartott szörnyemet sikerül tartani, úgy, ahogy eddig.

De sajnos Jimin mellett minden egyre csak nehezebb..

__________
Annyeong!
Remélem tetszik nektek, és már vártátok.
Kommentben várom a véleményeiteket/gondolataitokat.!
Kérlek szeressétek.!
Hwaiting!💋