Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

35.

Halk kopogás ébreszt, így résnyire nyitott szemmel ülök fel az ágyamban és próbálom kisakkozni, hogy mégis mi a francért dörömbölnek az ajtón, ha még az ébresztőm sem szól. Jobbra pillantok, és a fekete falon lévő postitek azonnal egy fáradt mosolyra késztetnek. Tegnap Jimin mellé ragasztotta a közös képünket is, így még szebb és még színesebb az a fal, hiszen Jimin maga a szín az egész életemben, így ezt a sötét szobát már sokkal világosabbnak látom.

Nagy nehezen felpattanok az ágyról, majd fejbe csap a gondolat, hiszen ez csak is Jimin lehet. Ugyan szemeim ugyanolyan résnyire vannak csak nyitva, mint eddig, de lábaimat sokkal gyorsabban pakolom egymás után és tárom ki az ajtót, de egy lélek sincs a folyosón, még csak egy hülye kis csomag vagy levél sem, ahogy azt a filmekben lehet látni.
Hajnal négy óra, lehet, hogy csak az agyam szórakozik velem. Megrázva a fejemet vissza indulok az ágy felé, mire ismét a kopogást hallom csak.

-Kookie.- hallom meg a türelmetlen hangot az ablak irányából és hátradöntőtt fejjel szitkozódom egy sort.

Elhúzom a sötétító függönyt és kinyitom az ablakot, hogy az egyetalán nem várt Taehyung be tudjon jönni és elronthassa a reggelemet, azaz a hajnalomat. Régen aludtam huzamosabb ideig, erre, most, hogy kivételesen egész jól elszunyókáltam jön Taehyung -ráadásul az ablakon keresztül.

-Mi járatban?- kérdezem fáradtan, miközben visszazárom az ablakot és elhúzom a függönyt is, hogy a kellemesen meleg szobába a hidegnek esélye se legyen bejutni.

-Cuki kép.- hallom meg hangját hátam mögül így a sötétségbe burkolózott szobában, ahol éppen csak valami bejutó fény ad világosságot.

Akaratlanul is észreveszem a gyér fényben fájdalomtól csillogó szemeit és azonnal maró érzés kerít hatalmába. Taehyungnak tényleg én vagyok az egyetlen, akire számíthat, akihez eljöhet, ha baj van, aki beengedi hajnalban is a megtört lényét. Mert Taehyung olyan, mint amilyen én voltam, csak nekem nem volt senkim, és a bizonyos segítség későn érkezett.

-Unatkoztam.- rántja meg vállait, s ugyan tudom, közel sem ez a valóság mégsem tudom mit kéne kérdeznem, csak bólintok és leülök vele szembe a szőnyegre.

-Már nem unatkozol?- kereszteljük akkor unalomnak a leírhatatlan érzést, mely a szívét és gondolatait terheli.

Felesleges lenne megkérdezni mi a baj, hiszen tudom, hogy baj van elég és erre nem lenne mit felelni, ugyanis a sok baj közül, ha tudná miért rossz neki most, akkor nem jött volna ide.

-Már annyira nem.- téglalap alakú vigyorával felém néz, miközben szemei még mindig ugyanolyan sötéten csillognak, mint eddig, csak felvette a maszkot és próbálja magát igy meggyőzni arról, hogy már jobb.

De a minket beborító sötétnek hazudni nem lehet, akkor is baj van, ha azt mondom; jól vagyok. Akkor csak mégjobban próbál magába szippantani, hogy halvány jelét se lásd annak, hogy "jól" vagy.

-Tudom, hogy milyen érzés Tae.- mosolygoj felé bízatóan, mire lehorgasztja a fejét.

-Épp ez az, én nem akarok olyan lenni, mint amilyen te vagy.- suttogja, miközben rám emeli könnytől áztatott szemeit.

-Mondtam már, hogy nincs még egy olyan, mint én.- mondom keményen kettőnk közé, hogy meggyőzzem agyának józanabbik felét arról, hogy bizony rajta nem lesz úrrá a sötétség.

Ugyan, még mindig nem értem azt, hogy miért tőlem várja a segítséget, egy olyantól aki magán sem tudott segíteni, mégis keményen próbálkozom, hogy ne legyen olyan, mint én. A régi önmagamat látom benne és legalább ezzel nyugtatni akarom magamat, hogyha saját magamat nem is sikerült kimenteni a sötétségbe fulladástól akkor legalább ezt a férfit sikerüljön, hisz' ez az öngyilkosság képies formája, és ő nem lehet ilyen.

Erős kezeivel görcsösen markolja pólóm alját és könnyáztatott szemeivel olvas bennem. Ugyan semmit nem tud kiolvasni éjfekete szemeimből, hiszen amit most érzek, az olyan semmis, hogy mondhatjuk, hogy jelenleg nem is érzek, csak érzem, ahogy a szívemben forgatják a kést a sötét árnyak.

-Térj már észhez!- rángatom meg vállainál fogva, mire gyengül a pólom körüli szorítása, míg végül teljesen elengedi az anyagot.- Te ennyire nem akarsz normálisan élni? Miért nem tudod észrevenni a jót a szánalmas világban, ha?!

Hangtalanul meredünk egymásra, az erőteljes szavaim kimondása után. Valójában a fejéhez vágtam azokat a szavakat, amiket magamnak kellett volna elmondanom annó illetve amit még mondanom kéne most is, de az nehezebb, mint őt helyre rakni. Egy csomó dolog van az életében, amibe kapaszkodhatna, de mégis tőlem várja a segítséget és ez nekem is furcsán új.

-Ments meg, kérlek.- mondja már sokkal halkabb és nyugodtabb hangon.

-Neked is akarnod kell.- mutatok rá mutatóujjammal a szívére.- Itt bent.

Elszántan bólint, én pedig egy mosollyal nyugtázom a történteket, majd egy intéssel hívom magam után, hogy kiszellőztessük a fejünket a tetőn.

-Tudod, apa miattam van elmegyógyintézetben.- hozza fel a már sokat boncolgatott, ámde teljesen ismeretlen témát.

Mit tettél Taehyung?

-Valójában semmit nem tettem.- sóhajtotta a választ néma kérdésemre, miközben a tető széle felé sétált.- Csak már nem viseltem el.

Egyik lábát lelógatta a 'magasból'. A házunk pusztán két emelet magas, nem egy halálos magasság, legalábbis ahhoz képest, amiket megjártunk már, szinte semmis. Sosem féltem attól, hogy leugrik, elveszíti az egyensúlyát és vége, hiszen ugyanilyen vagyok, mint ő. Bár látszólag nem úgy tűnik, de tökéletesen tudjuk hol a határ és hol kell biztonságos kereteken belül megálljt parancsolni.

-Csak már nem viseltem el.- ismételtem meg szinte hangtalanul az előbb kimondott szavait, miközben értelmezni próbáltam az egészet és összerakni a képet.
Eddig is zavaros volt a kép Taehyunggal kapcsolatban, de most mégjobban az, miért ostorozza magát folytonosan a férfi azért, amiről azt állítja, hogy el sem követte? Vagy ezzel is csak magát nyugtatja, hogy a sötétség ne kebelezze be olyan fájdalmasan?
Egyetlen válasszal sokkal több kérdést tesz fel Taehyung.

-Szép kis világ, nem?- kérdezek a témától teljesen eltérően, hisz' ha az apjáról kérdeznék úgysem tudnék meg többet, mindig magától mesél valamit, ha már igazán elege van.

-Romlik.- adta a nyilvánvaló választ Taehyung én pedig egy bólintással zártam az újonnan felhozott témát.

-Iskola cucc?- szólalok meg végül öt néma csenben töltött nyugodt perc után, ugyanis a mobilom az imént kezdett rezegni zsebemben jelezve; hogy most kéne kikelnem az ágyból.

-Indulok érte haza.- mosolyogva néz rám a tető szélén, majd lehunyt szemekkel ismét kilógatja az egyik lábát pár másodpercre, majd óvatosan vissza teszi azt a peremre.

-A suliban találkozunk.- mondom,  miközben elindulunk vissza a házba.

-Egyébként Kook, jegyezd meg, mimdig az ablakon akarok bejönni.- hangos nevetésbe kezdek, ahogy visszagondolok arra, hogy nem találtam senkit az ajtó mögött; ezek szerint a velem együtt nevető Taehyung is látta a függöny mögül.

●●●●●●●●●
Annyeong!
Elnézést a hosszú kimaradásért, más könyvekbe is publikálnom kellett, illetve végig kellet gondolnom milyen rész is következzen.

És ismét egy Taehyungos rész jött. Remélem vetett fel kérdéseket bennetek:D

Kommentben várom a gondolataitokat / véleményeiteket a rész kapcsán!❤

Igyekszem mostmár a folytatással.

Kérdés: Egyébként kedvelitek az olyan részeket, ahol Taehyung és Kook kapcsolata van előtérbe helyezve?

Hwaiting báránykák / darabkák❤❤