Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

25.

Fáradtan dobom le nehéz táskámat vállamról, s nagy sóhajjal nyugtázom a mai napot.
Taehyung kora reggel rám hozta a frászt, s a szívem vagy kihagyott egy ütemet, vagy egy helyett kettőt dobbant, de hogy nem a normális tempójában ketyegett, az is biztos. Tudtam, hogy Tae furcsa, valami bűnösen fénylik szemében, s akárhányszor a mogyoróbarna szempárba pillantok rabságban érzem magam, s zavaró, hogy nem tudom miért. Annak ellenére, hogy az édesapja az elmegyógy intézet egyik ágyát nyomja, s Taehyung szemeiben a bűn csillog, nem félek tőle. Magamat látom benne, a némán segítségért kiáltó megtört fiút, kinek segítségre lenne szüksége, de nem hisz abban, hogy bárki is segít, s ez vagyok én is. Eljárok dr. Namhoz, de nem azért, mert hinnék abban, hogy ez valami segítség -öt éve csaknem eredménytelenül üldögélek heti kétszer a székben az irodájában- csak tudom, hogyha azt mondom, meg akarok halni, de nem tudok, nem egy lépést hátrál, hanem közelebb jön, s ez azért bíztató, egy ilyennek, mint én. Úgyérzem magamat, mint Taehyung dr. Nam-ja.

Régen minden jó volt. Ha nem is a szín tiszta boldogság lengte körbe az életemet, de jó volt, hisz' én vártam anyát, reményeket fűztem ahhoz, hogy láthatom, de ez romba dőlt, már évekkel ezelőtt. Nehezemre esett rájönni arra, hogy én egy szépen felépített illuzióban éltem, és amit hittem, az hazugság volt, s mindezt tizenöt évesen tárták elém. Nem akartam elhinni, gyűlöltem bele gondolni a dolgokba, orvosokat hibáztattam, apámat, a nagyszüleimet, hogy miért nem azt mentették meg, aki számukra fontos volt, miért engem, egy akkor még idegen, zokogó csecsemőt.. ha nem születtem volna meg, ha nem éltem volna egy percet sem, mennyivel jobb lenne. Nekem nem lenne életem, amiben szembe kell néznem azzal, hogy megöltem anyát, apa anyával lenne, még mindig, nagyszüleim boldog lennének, de nem lenne nekem Jimin, és nem lennék én Taehyungnak, mint támasza.

Felpattanok a kanapéról, majd fejrázva indulok fel az emeletre, hogy ledőlhessek saját, kényelmet nyújtó ágyamba, s egy pihentető alvásban részesítsem fáradt elmémet, mielőtt a testemet is a lehetetlenségig hajszolnám.
A szobám ajtaját kulcsra zárom, biztos ami biztos alapon, hisz' sosem gondoltam volna, hogy bárki is belép egyetalán a házba apán és a nőjén kívűl, de Jimin úgy közlekedik itt, mintha otthon lenne. Beengedi önmagát, ha kedve tartja, leül az ajtó elé, ha benne van a kulcs a zárban, vagy szimplán inkább a friss levegőt szívná még kicsit, mielőtt bejönne.. őszintén nem tudom, nem ismerem igazán Jimint, holott ő az, akit nagyon szeretnék ismerni. Vaktában lövöldözök, hogy mit miért tehet, de semmi biztosat nem tudok róla. Ő egy normális srác, olyan, amilyen én nem vagyok. Kiszámíthatatlan, ha a változást definíálni kéne, biztosan vele tenném, s mégsem tolom el magamtól, furcsa mód ragaszkodom hozzá, és a vele járó összes változáshoz.

Jimin tökéletes, és foglalkozik velem, és az 'ilyen' életemmel.

A kellőképpen izmos combjai feszítik nadrágját, nőket megszégyenítő segge jól kivehető, akár egy melegítőben is, felsőteste, csak ruha takarásában tárul szemeim elé, de őrjítő a látvány úgy is, kezein a kidudorodó erek szinte mágnesként vonzzák tekintetem. Negédes nevetése, a gyönyörű mosolya, az akkor kivillanó fogai valami eszméletlen látványt nyújtanak, s egy új közegbe repít, s ha hozzám ér, még a külvilág is megszűnik létezni.

Tekintetem a nadrágomra vándorol, s az övön aluli izgalmamra. Gondolkodás nélkül húzom le sliccemet, s csatolom ki övemet, hogy a férfi bársonyos bőrére, s puha érintéseire gondolva mámorító ködbe lökhessem magamat. Oly' régen elégítettem ki magamat szexuálisan, hogy már csak azzal, hogy ráfogok hímtagomra halkan felszisszenek.

-Jeon!- hallom meg a kiáltását gondolataim főszereplőjének, s ahelyett, hogy megálljt parancsolnék kezemnek, csak gyorsabban teszem azt, mint eddig.