Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

43.

-Jiminie!- hisztisen morgolódom a tornácukon, már fél órája itt üldögélek és minden percben annyit hallok, hogy még egy pillanat.

Ma lesz a táncfellépésünk, olyan évzáró képpen csináltuk ezt az egész párosdit, gondolom, de én nagyon hálás vagyok emiatt, mert megismerhettem Jimint, megtanított érezni, bemutatott a barátainak és miatta tudtam meg milyen jó érzés segíteni, és kirángatni valakit a mélyből.

Este nyolckor lesz az előadás, hogy addigra minden diák visszaérjen úgy, hogy előtte már tanult. Úgy volt, hogy mi délután háromra megyünk be, mert még el szeretnénk próbálni főpróba előtt is az egészet, majd utána még a ruhát kiválasztani. Utóbbi nehezen fog menni, mert Jimin az elegáns felállásra szavaz, én pedig a lazábbra, mert melegítőben mégiscsak kényelmesebb táncolni és ez nem egy hatalmas verseny, ez csak az iskola előtt van, akik engem ugyanúgy nem kedvelnek, mint évek óta, de legalább már nem cseszegetnek; Jongin, Chanyeol és a többiek. Azt hiszem, ez is Jiminnek köszönhető. Lehet, hogy nem kedvelnek, s lehet, hogy ezt tudom, de nem azért, mert éreztetik, egyszerűen csak tudja az ember, hogy valaki aki mindig is utálta nem fogja hirtelen megkedvelni azért, mert ugyanolyan maradt, mint eddig volt.

Ha a sors mindenkivel olyan kegyes lenne, mint velem, hogy mindenki mellé adna egy Jimint, akkor sokkal jobb és kedvesebb világban élnénk.

Jimin nagy nehezen kilibben az ajtón, az állam pedig hatalmasat koppan a padlón, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értem mi tartott ennyi ideig. Fekete ingje tökéletesen passzol hajszínéhez illetve szemszínéhez, fehér bőre éles kontrasztban áll az inggel és a szintén fekete térdnadrágjával, s, hogy a bőréhez is passzoljon valami fehér napszemüveget, cipőt és hátizsákot visel.

-Csodálatos vagy.- bukik ki belőlem, ezért félhangosan szitkozódom egyet a meggondolatlanságom miatt, de a végére elmosolyodom, amint észreveszem, hogy még a szemei is vigyorognak rám.

-Te is.- borzolja össze a hajamat; az érintésétől jól esően kiráz a hideg, de hamar végeszakad, hisz’ talán észrevette, hogy egy kicsikét késésben vagyunk.

-Rajtam nincs semmi extra.- mondom somolyogva, ahogy elindulok mögötte, nem szoktam meg, hogy megdicsérnek, pláne nem azért, amilyen általában is vagyok, még tőle sem, pedig Jimin egy igazán különleges személy az életemben.

-Tudom.- kacsintva hátrafordul, majd elneveti magát, s összekulcsolja ujjainkat, nem is tudom pontosan mióta, de így járunk iskolába, belebetegednék, ha nem foghatnám a törékeny kezét a markomban úton az iskolába illetve haza.

Megrázom a fejemet, hogy elvonatkoztassak az előző eseményektől, mert ha nem a lábam elé nézek könnyen pofára esek még egy hangyában is. Amióta Jimin szerves része az életemnek, sokkal szétszórtabb vagyok, sokkal inkább elvesztettem a napirendemet, az állandóságot az életemből, már kezdek teljes mértékben egy normális emberre hasonlítani, mert jött Jimin. Aki nem próbált meg kihúzni a saját sötétemből, hanem beragyogta azt, s hagyta, hogy önerőből, mégis a segítségével megtaláljam a kiutat a lehetetlenből, ő tényleg angyalnak született, az én angyalomnak.
Csendben sétálunk tovább egy egészen gyors tempóban, s szinte úgy húz maga után Jimin a kapun és az ajtón befelé, miközben a telefonján már szabad termeket keres, ahol legalább egyszer eltáncolhatjuk az egészet még a ruhás főpróba előtt. Hihetetlen, hogy mennyire be van zsongva egy ilyen kis fellépéstől, valószínűleg ilyen tudással rengeteg előadáson vett már részt, amik nem ilyen kis piti iskolai rendezvények voltak, mint ez.

Belépve a terembe letesszük a cuccainkat az egyik sarokba, majd a terem közepére sétálunk, a zenét gyorsan elindítom a hangszórón és felállunk a kezdő formációba. Muszáj, hogy jó legyen, ha neki ennyit jelent, akkor már csak miatta is teljesítenem kell, eddig csak a tánc volt amiben megkapaszkodhattam és túlélhettem, mára már Jimin is a kapaszkodómmá vált.
Minden ugyanolyan összhangban megy, mint eddig, így nagy mosollyal nézek rá a tükörben, amikor találkozik táncolás közben néha a tekintetünk.