Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

2.

Felébredtem a fejem sajgására. Úgy délután négy körül lehet, mert még nem sörétedik, és rosszabb napjaimon fent vagyok egészen kettőig, így van fogalmam arról mennyi lehet az idő most, hiszen abban az időben mást sem csinálok, mint a szemben lévő házakat kémlelem, miközben néha-néha eszek egy keveset.
Ülésbe tornáztam magam, majd egy ideig még bambán bámultam magam elé, majd kisétáltam a szobámból egyenesen a konyhába.

Tényleg semmi kaja nincsen, magyarra lefordítva: tényleg itthagyták az antiszociális barmot, egyedül, kaja nélkül, hogy majd úgyis vesz magának.
Pocsék egy logika, de végülis mégis bevált, hiába ilyen az életem, ha ezt lehet életnek nevezni..

A pszochológusom; dr. Nam, ilyenkor mindig kijavít, hogy az életet nem lehet ilyennek nevezni, hiszen így semmit sem árulok el ezzel, ezért figyelmeztet, hogy fejtsem ki a véleményemet. Hát, még sosem sikerült igazán elmagyaráznom neki azt úgy, hogy ő is értse. Hiszen csak az értheti ezt, aki pontosan ugyanígy érez, olyan pedig nem sok van.

Az életem azért ilyen, mert soha semmi nem jó benne. Nem mondtam még soha, egész életem során soha azt, hogy jó életem lenne, az, hogy létezek az emberek legnagyobb tragédiája, legalábbis az én legnagyobb tragédiám.
Ha nincs viszonyítási alapod, ha nincs meg az, hogy mi az a jó, akkor nem létezik az a fogalom, hogy rossz, akkor az életed nem lehet rossz..az én életem tökéletesen ilyen, nem rossz, amolyan létezik, viseljük el.

Viszont akármennyire hihetetlen, sosem akartam még meghalni. Pedig aztán, anya nélkül nőttem fel, egy nevelő anyával, aki konkrétan kettyósnak tart, és talán a világ elől is eldugna, ha nem lenne muszáj iskolába járnom. Egyenesen szégyell, szégyelli, hogy ő Valaki anyja, legalábbis a nép szemében, számomra sosem lesz az anyám, sosem volt, és ha ráaggatnám ezt a 'becenevet', hogy anya, akkor is tisztában lennénk vele, hogy biológiailag nem vagyunk egyek, olyan gyerek-szülő kapcsolat sehogy sem alakulhat köztünk, hiába próbálnánk, így hát inkább meg se próbáljuk, tisztesen tartjuk a távolságot.

Nagy nehezen rászántam magam, hogy valami ételért induljak, ugyanis éhgyomorra fájdalomcsillapítót bevenni bűn, és többet ártana csak, mint használna, így magamra aggattam a vastag kabátot -ami azért novemberben nem feltétlen árt- és nekiindultam az útnak, ami történetesen a sarki kisboltba vezetett.

Lassan sétáltam, és minden percét kiélveztem annak a pár másodpercnyi csendnek, ami addig tartott, amíg hirtelen meg nem jelentek az autók.
Olyan érzés fogott el, mintha felébredtem volna, mintha a meseszép álmodat szétzúzná az ébresztőd dallama, ami reggel undorítónak tűnik, akkor is, ha imádod.
Hiába ébredek fel reggel az egyik kedvenc zenémre ami dübörög és hangos -hogy mindenképp felkeljek- mégsem pattanok ki mosolyogva és kezdek el táncolni, nem teszem azt amit imádok, csak káromkodva kinyomom az ébresztőt, hogy aztán fél órán keresztül, öt percenként eljátszam ugyanezt.

Beléptem a hidegből a kis boltba, ami azért mindig tele van emberekkel, hiszen, ha csak épp elfelejtenek venni valamit azt itt lakók az ebédhez, főzés közben máris beugranak ide, hogy megvegyék a fontos alapanyagot.

Ugyan mi családi házban élünk ahogy a szemben lakó szomszédok is, de közvetlen mellettünk két oldalról is társasházak magasodnak.

-Jó napot!- morogtam el egy köszönés félét a pénztár mögött ácsorgó részmunkaidős lánynak.

-Csak ennyi lesz?- mosolygott rám, ami engem is erre késztetett, holott tudtam, hogy tudja ki vagyok és pusztán eladói kedvességből teszi mindazt amit tesz, mégis jól esett, hogy emberként bántak velem, valaki, aki nem az apám..

Bólintottam, majd kifizettem az instant ramenem, és úgy döntöttem, hogy megeszem a boltban, hiszen épp senki nem volt ott, csak egy egyszerű csavargó aki szintén ugyanezt fogyasztotta.