Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

6.

Elindultunk hazafelé.
Az ember azthinné, este lényegesen kevesebben vannak itt a városban, de nem, ez közel sem így van. Rengeteg túrista néz körbe este is, a munkában végzett emberek csoportokban ülnek össze egy-egy bárban akár étteremben, de valamivel átjárhatóbban tudok közlekedni.

Nyilván, hiszen Valaki fekete kapucniban sétál, lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel. Mindenki tartja azt a bizonyos távolságot. Úgy viselkednek velem, mintha egy vadállat lennék, aki most szabadult egy ketrecből és idők kérdése csak, hogy neki ne támadjon valakinek.
Holott nem, nem voltam szomorú, nem voltam dühös, nem éreztem semmit, és ez nagyon megnyugtatott. A tenyeremet előhalásztam zsebemből és megnéztem a sebhelyeket, amiket a tányér hagyott maga után. A vér rászáradt így kissé barnásra festve tenyeremet, és egy-két szilánk darab csúnyán mélyült el tenyeremben.

Fájni nem fájt, nem azért, mert nem érzek fájdalmat, szimplán az elmúlt percekben annyira mással törődtem, hogy el is felejtettem, hogy valamimnek fájnia kéne.

-Ezzel el kell menni a kórházba.- húzta maga elé kezemet Jimin.

Kirántottam gyenge szorításából karomat és haragosan dugtam vissza zsebembe. Ne idegesítsen engem a kórházzal, eddig örültem, hogy nem vagyok egyedül, de már értem miért nem kedvelem az embereket.

-Utálok kórházba járni.- osztottam meg vele egy kisebb titkomat, amin már meg sem lepődöm, a mai nap annyit beszéltem, mint még talán soha, és mindezt egy olyan embernek, akiről semmit sem tudok.

Nem tudom miért mondom ezt el neki, nem bízom meg benne, szimplán tudom, hogy ezzel nem tud ártani. Vagy esetleg tényleg ennyire kétségbeesetten vágyom társaságra. Igen, ez a megoldás. Amikor Go Eunnal házit írtunk, akkor is hangosan megjegyeztem magamnak a dolgokat, nem hallotta ugyan, de én neki mondtam, viszont ő elhagyott, így maradt ez a srác, akit napközben hihetetlen nagy távból kerülök, mert idegesítő, de estére kicserélték, vagy ennyire másak az emberek? Nem is olyan egyformák, mint ahogy én azt gondoltam?

-Miért?- nézett rám kíváncsian, miközben a közös utcánk elejére értünk.

-Mert büdös van ott.- kerestem egy elfogadható kifogást, holott nem ez a bajom a kórházzal.

Nem szeretek a kórházban lenni, egyrészt tényleg büdös fertőtlenítő szag van, másrészt túl fehér, túlságosan a makulátlanságot mutatja, olyan, mintha nem is evilági lenne, mindenki fehérben rohangál a fehér falak között és az emberek szenvedését látom csak.

Aki a kórházban van szenved. És én, aki mindig másokat elemezget, csak azt látom, hogy csalódottak, hogy szenvednek. És úgy körbe nézni egy helyen, hogy te nem érzel hasonlókat, konkrétan semmit nem érzel csak ott vagy, borzasztó.

-Akkor is le kell kezelni!- förmedt rám, és meglepetésemre az előző gyenge szorításához képest, hatalmas erővel rántotta ki kezemet a meleg kabátzsebből.

Fájdalmas grimaszba torzult arcom attól, hogy így megrántotta kezemet, így tenyeremből friss vér is csordult ki, lassan színskála lesz a kezemből.

-Lefertőtlenítem.- motyogtam, majd húztam volna vissza kezemet, de erősen maga előtt tartotta és úgy szemlélte.

Nem szerettem, ha emberek érnek hozzám és jelen esetben ő sem tartozik a kivételek közé, így kezdtem kissé felkapni a vizet.

-Majd én megoldom.- ezzel az egy mondattal mindent elűzött a fejemből és halhoz hasonlóan tátott szájjal meredtem rá.

Azt se tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Ő egy táncos, könyörgöm, nem orvos, vagy akkor eléggé eltévesztette az iskolát beiratkozásnál. Amolyan kifejezéstelen fejjel meredtem előre és követtem őt egészen a házukig.