Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

39.

-Jungkook, kérlek ne játszd ezt, jó?- dr. Nam bíztató mosolya egy cseppel sem varázsolt több élni akarási vágyat belém; de egy büdös nagy szerencséje van, amivel ő is tisztában van, ezért engedte meg magának az egy perces késést, méghozza az, hogy nem tudnék véget vetni az életemnek.

Noha, gyakorlatilag életnek sem csúfolható az, amit én élek, mégis olyan erősen ragaszkodom az evilági dolgokhoz, mint még senki más, de nem azért, mert itt jó lenne, hanem mert itt jobb. Nem állnék készen arra, ami a halál után fogadna, olyan eltérő vallások vannak, olyan eltérő az emberi hit, valaki vallja, hogy ezután valami jobb van, valaki a pokolban és a mennyországban hisz, valaki a semmiben, én pedig még azt sem tudtam eldönteni, hogy az elmémnek higyjek, vagy a bennem élő szörnyetegnek.
Mi jobb, itt lenni és élni? Vagy beleugrani a változásba?
Természetesen a monotonitás a jobb, illetve Jimin változatossága.

Megfordulok, majd dr. Nam mellett elsétálok könnyed léptekkel, és kitárom a nehéz vas ajtót. Ennyit igazán megérdemel szerencsétlen férfi, ha már a hülyeségem miatt felráncigáltam este a tetőre.

-Csak maga után, Doki.- nem értettem sosem, hogy hogyan képes ilyesmire, teljes nyugodtsággal sétálgat egy borult elméjű fiatallal, a most kihalt épületben.

Sosem értettem, hogy miért bízik bennem. Hivatás ide, vagy oda ilyen elszánt doktor kevés van, az emberek életének megmentésére esküdött fel, de én egy szörnyeteg vagyok, mégis több, mint öt éve folyamatosan próbálkozik, elszántan itt van még most, holott olyan veszett ügy az egész.
Azt sem tudom mit várok tőle, hogy menjen és kérjen bocsánatot Jimintől? Hogy szerezze nekem vissza? Hogy tekerje vissza az időt?
Magam sem tudom már, hogy mit akarok igazán, csak jöttem, mert benne bízok eléggé ahhoz, hogy tudjam, valami értelmes hozzászólása is lehet a témához.

-Mit gondolsz, mi volt ez az egész?- helyezkedett el az irodai székében, majd rám vezette tekintetét.

-Nem találom az élet értelmét?- kérdeztem vissza, hiszen ezt már oly sokszor kérdezte tőlem fiatalabb koromban, amikor ez az egész elkezdődött.

-És miért nem találod Kook?- kérdezte, miközben kinyitotta a vaskos mappát, amelyben rólam dokumentált folyamatosan.

-Kisétált az ajtón, mint Jimin.- mondom, miközben dobolni kezdek egy gyorsabb dallamot.

Rengeteg zenét ismerek meg a táncnak köszönhetően, így néha akarva-akaratlan is a már sokszor halott és jól ismert dallamot dobolom ujjaimmal, miközben fejben a koreográfiát járom.
De most csak a dallam volt, amit hallottam, a koreográfia kiesett, csak a dallam nyugtató, egyenletes ritmusa járta át testemet.

-Avagy, Jimin sétált ki az ajtón, nemde?- emelte rám tekintetét a papírlapból és megálljt parancsolt kezének, mellyel a fekete dossziéba jegyzett le dolgokat; gondolom, hogy hánykor zargattam meg ilyesmi.

-Ő is kisétált.- szívtam be mélyen a levegőt, majd lassan, szaggatottan fújtam ki.

-Kezdetekben a hátad közepére sem kívántad őt, ez nem örömhír?- nem tudom, hogy csak játsza a hülyét, vagy diplomás doktor létére tényleg nem szorult sok az agyába.

-Azóta minden más lett, Doki! Kicseszettül ő volt az egyetlen, aki világosságot hozott ebbe a kurva életembe! És elüldöztem!- nagy hévvel álltam fel és üvöltöttem, majd, mintha a testem már nem bírná tovább a harcot az elmémmel visszahuppantam a székre.- Elbasztam, megütöttem.

-Kérj bocsánatot.- mondja, miközben tollával kezd csattogni.- Nem kell mindennek nagy feneket keríteni. Ahogy mondtad, ő volt az első személy, aki a családodon és rajtam kívül emberszámba vett az első pillanattól kezdve, aki nem foglalkozott azzal a ténnyel, hogy téged az egész város elítél. Ő esélyt adott neked Kookie illetve bizalmat. Nem vett rá mérget, hogy te nem fogod őt sosem bántani, ő csak hitt benne, de milyen lenne az emberi élet csalódások nélkül, hmn?