Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

42.

-Kook, tudod az apám évekkel ezelőtt került be ide.- Taehyung öblös hangja váratlanul ér, így kicsit kiráz a hideg, de meg sem kérdőjelezem ittlétét.

Délután elköszöntem tőle és különváltak útjaink, de most, hogy kivételesen nincs sötét a szobámban be se jön, a sötétítő függöny mögött üldögél -így sziluettjét látom csupán magam előtt-, s onnan beszél, de most eléggé lényegretörően.

Nyugodtan bólintok, ugyan nem láthatja, de nem tudok mit szólni, hazudnék, ha azt mondanám jártas vagyok a témában, ugyanis én is elvesztettem az egyik kulcsfontosságú személyét az életemnek, de én nem így. Én nélküle nőttem fel, amint világra jöttem a közöttünk lévő kötelék megszakadt s megszűnt létezni. Egy új élet kezdete egy másiknak a végét jelentette, az édesanyáménak a végét. Én nem hallottam őt beszélni, sosem érintettem meg a kezét, a selymes bőrét avagy a hatalmasan dús haját. Sosem adtam jóéjt puszit az arcára és sosem mentem vele a játszótérre, mert mi együtt kilenc hónapot élhettünk csak, s akkor is test a testben, de az bensőséges kapcsolat volt legalább.
De az ő helyzete más, ő egyik napról a másikra kellett, hogy beleszokjon az ilyesmibe.

-Jimin sokat segített nekem abban az időben amikor bekerült, habár én utáltam őt és magamat is, borzasztóan.- keserű nevetése a gondolataimat szerteszórja, s kényszerít, hogy ráfigyeljek, az ő történetére, az ő életére, amelyet feltár előttem.

Mert mi sem galádabb annál, mint egy segélykérő utolsó kiáltása felett ellépni, ignorálni és figyelmenkívül hagyni. Tehetném azt is, hogy elfeledem, vagy hogy Taehyungot meghallgatom, de nem mutatok érdeklődést, de mégsem teszem. Az elsők között volt ő, ki meglátta bennem az embert. A sebeitől vérző, fájószívű embert, ki saját életének az áldozata, kit a sötétség marcangol darabjaira, csak úgy, mint őt, önmagát.

-Együtt jártunk játszótérre, minden héten elvitt fagyizni, vagy vett nekem a kedvenc édességemből egyet, hogy így is kényeztessen, de fokozatosan kezdett elfelejteni. Már nem vitt olyan sűrűn fagylaltozni, nem sétált velem a parkban, nem vett nekem édességet; azthittem azért, mert már nem vagyok gyerek, de nem. Szépen lassan felejtett el, már nem evett velem, nem kérdezte hogy telt a napom, a végén pedig már nem is köszönt ha hazaértem, hozzám se szólt. Idegenekként bolyongtunk a házban, anyám beszélt velem néha, de idegennek éreztem magamat közöttük, olyan semmisnek.- halkan felsóhajtott, ahogy a rengeteg minden kiszakadt a lelkéből, s a teher valamely része hangtalanul leesett válláról.

-Miért?- nyögöm alig hallhatón, amikor azthiszem megérthetem az egész történetét életének, azt, hogy miért is fulldoklik kétségbeesetten, akkor csak egyre több dolog gyűlik fel és kavarog bennem, minél többet mondd, annál kevesebbet értek.

Nem tettem semmit  ami miatt engem kellet volna választania arra a feladatra, hogy megmentse őt, egyszerűen ennek így kellett lennie, mert más meg sem látta benne a szenvedést, az önmarcangolást, avagy egyszerűen csak nem akarta, hogy más meglássa benne azt, de előttem nem kellett titkolnia, mintha a régi énem tükörképét látnám akárhányszor csak szemébe nézek.

-Valójában miattam van ott ahol.- szaggatottan veszi a levegőt, majd egyszerűen beugrik és leül a szőnyegre és integet, hogy kapcsoljam le a lámpát.

Néma sötétbe burkolózva két sötét ellen harcoló lélek, ironikus.

-Ha kicsit tovább tűrök, akkor jobb lenne most?- percekkel később szólal csak meg, hangja feszült, ő is és én is feszült vagyok, s szinte vibrál a levegő közöttünk.

-Nem tudom miről beszélsz, Taehyung.- orrnyergem masszírozva gondolkodom folyamatosan azon, hogy mit is tehetett Taehyung ráadásul Jiminnel, ami miatt az apja elmegyógyintézetben van, ő pedig fulldokol.

-Tudod, mindent lenyeltem anyám helyett, minden pofont, minden rúgást és minden mást.- kicsit meg-megingog hangja beszéd közben, de erősen tartja magát.

-Sajnálom.- próbálom valahol felfedezni arcát, vagy legalább megérinteni, de ez lehetetlennek bizonyul vak sötétben.

-Ne sajnálj, segíts, ments meg inkább.- halkan felnevetve dől el úgy, hogy feje lábamat érintse.

-Úgy lesz.- hevesen bólogatva túrok hajamba, mit kellett átélnie és még neki kell szenvednie, a sors nem úgy alakul, ahogy elvárnánk.

-Tudod, egyszer nem bírtam tovább, és Jimin sem bírta hallani amit mesélek erről, illetve látni rajtam ezt, a vasaló zsinór elég kellemetlenül feszül a nyakra, a kezem pedig nem volt igazán hamutartónak való, a testem sem volt boxzsák, de megérte volna tovább tűrni, nem emésztene a sötétség, anyám nem lenne önmagának az árnyéka, talán lenne egy megjavult, ismét szerető apám.- elképedve hallgatom végig, majd leülök mellé és magamhoz szorítom görcsösen, némán rángó testét.

-Ez így helyes Taehyungie, ennek így kellett lennie, te embernek születtél, nem eszköznek.- hátát símogatva suttogom neki a szavakat, eddig nem értettem miért marja a sötétség.

Az ő családja egyik pillanatról a másikra ment tönkre és hullott darabjaira. A biztos kezek, mik símogatták és támogatták őt mindig, hirtelen elengedték őt, majd pofonokkal jutalmazták megtört lényét. Ha akarom sem értem mindezt miért tette meg Mr. Kim, hogy mi indítéka volt arra, hogy egy kisfiúval és a saját feleségével így bánjon, hogy egy gyermeket verjen. Az apja nem lehet mentálisan sérült, csak nem akart börtönbe jutni, mert tudta, hogy ott mindent visszakapna a rabtársáitól, amit a fiával tett, ha nem többet. És Taehyungot lökte a mélybe, a sok bántalmazás után is önmagát okolja ahelyett, hogy örülne. Azt hittem az ő problémája meg sem üti az enyém szintjét, de tévednem kellett, mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, s Taehyungé is igen hatalmas.

-Nyugodj meg.- símogatom továbbra is és jobbra balra dölöngélek vele.- Ez nem a ti hibátok, neki a megérdemelt helyén kell lennie, ami ott van, abban a szobában, egyes-egyedül.

-De lehetne velünk is, úgy mint régen.- kezeivel pólóm aljába markol s görcsösen rángatni kezdi az anyagot.

-Ő már nem az az ember aki volt, nem olyan, Taehyung, felejtsd el a rossz emlékeket, és emlékezz rá akkorról, amikor jó volt, de ne vágyj rá, lehetetlen, hogy őt visszakapd.- kíméletlenül mondom az igazságot, de erre van szüksége, meg kell értenie, hogy aki egykoron az apja volt, már közel sem az.

Nem apa az olyan, aki feleséget és gyereket ver, de még csak embernek sem csúfolható. Nem vagyok és soha nem is voltam olyan helyzetben, hogy ítélkezzek mások felett, egy velejéig romlott kölyök vagyok csupán, aki menekül a saját sötétjéből, s talán már a kitalálás útját járja, de mélységesen undorodom azoktól akik a saját családjukat verik. Talán most, hogy évekkel később kiadott magából mindent, mit eddig cipelt vállán, jobb lesz, talán most kezdődik el igazán az élete, fellélegezhet, nem kell magát marcangolnia tovább.

Végre élhet.

_____________
Annyeong!

Kommentben várom a gondolataitokat/véleményeiteket a rész kapcsán.

Neharagudjatok a lassúságom miatt, de a halálomon vagyok. Úgy fáj a mandulám(?) vagy valamim ami ott van, hogy az hihetetlen, de igyekszem így is. Na meg így évvége felé a tanárok mindenkit halálra szívatnak, és még öcsémmel is tanulnom kell, szóval eh, tényleg nézzétek el.

Ezt már csak tényleg egy-két rész követi, és búcsúzunk a történettől. Egy nagyon kedves barátnőmet (történetesen egyik legjobb barátom) megkérdeztem a következő fici párosáról és felvázoltam neki az alapötletet, azt mondta, hogy sokkal jobban illik Taehyunghoz az a szerep, ami JiKookban Jimint illetné. Így valószínűleg TaeKook lesz a dologból, de még átgondolom egyszer-kétszer.
Ti szívesen olvasnátok TH×JK ficit is?:)

Tartsatok ki az iskolában, már nincs hátra sok és helló nyáriszünet!:)

Hwaiting báránykák❤❤