Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

29.

Ma reggel, apáék hazajöttek, és, Jimin megbetegedett.
A novemberi hideg, vírusos idő elkapta őt is, s pihenésre kényszerítette az eleven férfit.
Azóta csaknem tízszer olvastam el az üzenetét, amivel még reggel, iskola előtt dobott meg, s immár délután öt óra, de semmit sem válaszoltam még, hiába is szerettem volna.
Megírta, hogy miért nem jön iskolába, s, hogy ne várjak rá a ház előtt; ma nem jön.
Szokatlan, hogy nincs mellettem, hogy nincs miért sietnem, és, hogy most, hogy hazafelé ballagok a nyitott ajtajú szobám vár, nem zártam, hisz' úgyis egésznap ágyban van, más pedig nem jön hozzám, ha muszáj sem.

Egyszóval úgy érzem magamat, mint régen; sétálok hazafelé dr. Namtól, hogy otthon leülhessek és bámulhassak ki a fejemből, vagy esetleg egy-két hírt meghallgassak a tévéből, ha nincs más dolgom, s táncoljak, ha már nem bírom elviselni saját magamat. Ez volt régen; pár hete, még Jimin társasága előtt, s most, hogy beteg, szintén ez van.

Dr. Nam szerint nekem hiányzik Jimin, én meg, ahogy szoktam, most is hiszek neki, hiszen az a diploma ami a kezei között van nem semmitmondó, s a sok beteg ember, ki neki köszönhetően virult ki, annó is egy jó pont volt, ahogy most is az, elérte, hogy higyjek neki és bízzak benne, szóval nekem hiányzik Jimin.
Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy ezt mondogatom, de egyre többször és többször motyogom magam elé, hogy megszokjam a tényállást, miszerint nem is vagyok akkora érzéketlen tuskó, mint gondoltam.

A megnyugtató sötétben magam mellé nézek, s hiányolom nálam alacsonyabb testét az enyém mellől. A délutáni közös gyakorlásnak most lőttek, s hiába tökéletes még a táncunk, folyamatosan táncolunk, ez kötött össze bennünket, ezért táncolunk talán mindig.

-Hazaértem.- kiáltottam el magamat amint beléptem a ház ajtaján, s lerúgva a bakancsomat megközelítem a nappalit, ahol apámék valami 'izgalmas' sorozaton függenek.

-Na, hogy ment Kook?- mindig megkérdezik, mindig várják a jobbnál jobb híreket, azt, hogy egyszer úgy térjek haza; vége a rémálomnak, tudok érezni, de ez nem megy így, s sajnos sehogy sem megy..

-Szokásos.- mosolyodom el a végére, s látom a meglepődésük és az örömük halvány jelét, melyet igyekeznek palástolni ugyan, de ha mást sem csináltam évekig, csak hang nélkül lestem másokat, elég nehéz ezt nem észrevenni.

Intve egyet elhagyom a nappalit, hogy megbeszéelhessék nyugodtan azt, hogy azért a végtelen magas létrán mégiscsak léptem egy fokot, s ha normális nem is leszek soha, legalább próbálok tenni érte, ez is fontos.

-Mi a fasz?- csúszik ki a számon amint belépek a szobámba, s az ágyamon fetrengő Taehyunggal találkozik tekintetem.

-Óh, végre, már ezer éve várok.- mondja megkönnyebbülten vigyorogva, de én még mindig megkövülten bámulom lényét, a szobámban, azon a helyen, ami eddig sérthetetlen volt.

-Nem tanították meg a szüleid, hogy attól, hogy az ajtó nincs zárva nem illik valahová bemenni?- mordultam rá, de szinte magára sem véve pattan fel a kényelmes szivacsról.

-Az ablakon jöttem be.- mutat a nyílászáró felé vigyorogva.

Reménytelen; mint amilyen én voltam. Segítségre van szüksége, s tudja, hogy én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki, ezért betört hozzám, betört az életembe, a magán és tiltott területemre, hogy a háborgó lényét valamelyest csillapítani tudja. Nem hagyhatom őt cserben, és magam előtt mit is kéne titkolnom..

Közelebb lépve hozzá agyamat elönti a vörös köd. Ahogy a cuccaimat megfogdossa és megforgatja a lappangó mérgem mérhetetlen dühhé növi ki magát fejemben, s egy jól irányzott mozdulattal behúzok neki egyet.
Halk nevetése egy pillanat alatt szűnik meg, s mintha sosem lett volna arcán még mosoly, ijedt, ámde dühhel vegyített szempárral találom szembe magamat.
Mintha nem is Taehyung állna velem szemben, hanem egy idegen férfi, kinek lénye oly' ismeretlen, mégis kissé ismerős.