Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

19.

A fülsüketítő csengő adta világosan a tudtunkra, hogy az órának vége, így a hatalmas terpeszbe nyitott lábaimat összecsuktam, és nem hajolgattam már előre, hanem a cuccaimat kezdtem el sorjában bevágni a sporttáskámba, amit nemes eleganciával dobtam le a sarokba, hiszen holnap úgyis lesz egy 'elméleti' órám, amikor a táncokat csak tanárainktól nézzük, és utasításaikat, tanácsaikat hallgatjuk meg, melyeket a mai nap után jószerivel tudnak osztogatni.

Üres kézzel szinte rohantam ki az épületből, hogy minél előbb odaérhessek Mr. Nam irodájába, mint hívatlan vendég.
Nagy lendülettel csapódtam neki egy utamat akadályozó hatalmas mellkasnak, majd dőltem is el vele a földre, akár egy krumplis zsák.
Kissé feltoltam magamat, majd legurultam az alattam fekvőről, aki szenvedő arckifejezéssel felnyögött, így beindítva a bennem élő szörnyet.

Hallani akarom ezeket a szenvedő nyögéseket, éjjel-nappal. Ahogy arcára kiül az édes kín, eufórikus állapotba lök, és mélyen benne tart, miközben szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat művelek, de nem vele, inkább Jiminnel.

-Kook.- mondta szűkszavúan, majd alkaromnál fogva felrángatott a földről.

-Taehyung.- jelentettem ki ugyanolyan semmitmondóan nevét, ahogy ő is az enyémet.

Talán ő is futott, hogy ilyen hamar kiért a teremből, hiszen mégiscsak az iskola főbejáratánal vagyunk, szöges ellentétben az előbbi tartózkodási helyünkkel.

Szótlanul kikerültem őt, majd elindultam, hogy minél előbb a békét sugárzó irodában lehessek, és megoszthassam új tapasztalatomat az életben, az új érzést..

A férfi, kinek mellkasának csapódtam mellettem sétált, de nem szólt egy szót sem. Ő az a személy, akinek valóját sehová sem tudom rakni, mert nem idegesít, nem dühít, és még csak nem is vágyom arra, hogy bánthassam. Érdekel, de csak a maga módján, teljesen máshogy, mint ahogy Jimin, határozottan egy szó, amit hozzájuk tudok párosítani, mégis teljesen más jelentéssel.

A szembejövő emberek mégnagyobb ívben kerültek, mint szoktak, hiszen két, fekete kapucnis férfi sétál egymás mellett, szótlanul, és vészjóslóan, hisz én Valaki vagyok, Taehyung pedig, csak rá kell nézni, az üres tekintet -ami csak Jimin és annak szűktársaságában szűnik meg létezni- halálra rémíthet másokat, legalábbis a tekintetekből ítélve.

Én akkor sem félnék tőle, ha nem látnám a másik énjét a tetőről, melyet barátai között tud csak elővenni magából, nem félek az emberektől, így tőle sem, hiszen az évek alatt tökéletesen megtanultam, akitől rettegni kell, az nem az ágy alatt bújó 'szörnyeteg', a sötét árnyak, vagy egy szúrós tekintetű férfi, hanem a bennem élő szörnyeteg, aki csaknem ugyanolyan valós, mint én magam, hisz' egyek vagyunk.

Nem akartam őt elküldeni, hiszen semmi okom rá, még mindig úgyérzem, hogy neki újat nem igen tudok mutatni, hogy őt nem ijeszteném el azzal, hogy befordulok a pszichiátria ajtaján..bár, ha elijeszteném sem lenne semmi gondom, egy személlyel kevesebb, kinek jelenléte nem sokatmondó, mégis tudatosan érezteti, hogy itt van, szavak nélkül is.

Teljesen más, mint Jimin. Amennyire én ismerem őt, szöges ellentéte a velem szemben álló srácnak, azaz, hogy amit mutat magából, hiszen őt még csak annyira sem ismerem, mint az idegeimen is tökéletes könnyedtséggel táncoló alacsony termetű angyalt. Bár, amilyen hatalmas ellentéteknek tűnnek, olyannyira jól kijönnek egymással. Bár a Taehyungban megbújó jeges elegancia épp úgy rejtett, mint az önfeledtsége a baráti körében, ha az iskolában -nagyritkán- egyedül sétál egy kétlábon járó megfejthetetlen rejtvény a férfi. Szemei sötétek, arca hirtelen lesz nyúzott; s gonddal teli.