Kikosaraztak

4.

Másnap reggel apu hangjára ébredtem. Ott ült az ágyam szélén, miközben az arcán hatalmas mosoly terült el.
A szemeimet dörzsölve ültem fel.
- Valery, drágám -szólított a nevemen apám- hatalmas hírem van számotokra.

Értetlenül meredtem rá a félig becsukott szemeimen keresztül. - Miféle hatalmas hír?
Apu izgatottan fújta ki a levegőt.
- Előléptettek.

Mielőtt még azt gondolnátok, hogy ez egy fantasztikus hír, ki kell hogy ábrándítsalak. Korántsem az.
Tavaly is előléptették. Akkor azt gondoltuk, talán apunak kevesebbet kell majd dolgoznia, ami végül úgy sült el, hogy még kevesebbet van itthon. Talán azért ilyen izgatott, mert még reménykedik?

- Gratulálok, apu. Megérdemelted -bólintottam elismerően. Apu mosolya még szélesebbre húzódott.
- Ez azt jelenti, hogy többet lehetsz itthon?

A kis ideig beállt csendet apa bizonytalan hangja szakította meg. - Remélhetőleg.

Keserű mosolyra húztam a számat. Édesapám bátorítóan megszorította a combomat, majd felállt és az ajtó felé kezdett haladni. Mielőtt kilépett volna az ajtón, visszapillantott rám. - Ne késs el.

Bólintottam.

Amint sikerült végre kitápászkodnom az ágyamból, a konyha felé vettem az irányt. Gwen természetesen már tökéletes pompával állt az étkezőasztal mellett, és csomagolta a táskájába a finomabbnál-finomabb tízórait.

A húgom megint a maximumot hozta ki magából: egy fekete-fehér keskeny csíkos egyberuhát, és fekete bokacsizmát viselt, a haja pedig laza kontyba volt fogva.
Akárhányszor csak ránézek, elfog az irigység.

Mikor meghallotta, hogy belépek a konyhába, először gúnyos grimasszal nézett végig rajtam, majd levegőnek nézett.
Gyorsan bedobálta az ételeket a táskájába, majd a bejárati ajtó felé kezdett el sietni.

Időközben én már a reggeli kakaómat készítettem. Semmi pénzért se váltanék kávéra!
Unott fejjel bámultam ki az ablakon.
Szeptember.  A második legutáltabb hónap a január után.
Egyszerűen nincs semmi érdekes a januárban. Nincsenek ünnepek, ráadásul a tél egyik leghidegebb időszaka ez. A szeptembert pedig szerintem nem kell ragoznom, hogy miért rühellem.

Tehát, vissza oda, hogy kibámultam az ablakon: kint fújt a szél, és még sötét volt, de ettől függetlenül néhány elvetemült ember már mászkált kint.

Miután beraktam a bögrémet a mosogatóba, sóhajtva indultam a szobám felé.

Kezdődjön egy újabb monoton és egyhangú nap!

✗✗✗

"Szerencsére" jó messze lakok a sulitól, így minden reggel vagy buszoznom, vagy pedig kocsikáznom kell. Mivel a húgom faképnél hagyott, ezért fogalmam sincs, hogy ő miképp oldotta meg az iskolába menetelét.

Én viszont szerencsére nem vagyok túl szívbajos, így nyugottan blattyogtam fel a buszra. Hát persze, tele volt.
Mikor már bent voltam, unottan néztem körbe egy lehetséges ülőhely reményében.
Találtam egyet!

Gyors léptekkel próbáltam megközelíteni a pár lépésre lévő ülőhelyet, mikor pont abban a pillanatban valaki elfoglalta. És nem egy öregasszony, hanem egy fiatal srác!

Mikor megálltam mellette, ő kérdő tekintettel fordult felém. - Valami gond van? - kérdezte kaján vigyorral a képén.
Flegma!

Egy nagy sóhaj keretében megráztam a fejem.

A szemeimet forgatva fordultam hátat neki, majd megfogtam az egyik kapaszkodót.

" Köszönöm Istenem, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! "