Kikosaraztak

10.

Az utcánkba érve egy kellemes, és nosztalgikus érzés kerített hatalmába.
Mikor kicsi voltam, anyuval és apuval mindig meglátogattuk az akkoriban a mi panel lakásunkban élő nagyit.
Az akkor elültetett cserjék mára már több tíz-tizenöt méteres fákká nőttek, s az akkor elvetett virágmagokból illatos, és színes virágok fejlődtek.

A lakás belseje rengeteget változott. Régen az unalmas, szürke színek domináltak, mára már a szivárvány minden árnyalata megtalálható.
Apu mikor beköltöztünk átfestette az egész nappalit fehérre, s ahhoz fekete és fehér bútorokat választott. A nagyi régi bútorait pedig eladta egy régiségkereskedőnek borsos áron.

Belépve az ajtón kajaszag csapott meg. Gwen a konyhában állt, megint a rózsaszín muffinos köténykéjében.
Az illatról sülthúsra és petrezselymes krumplira tippelnék.
Ledobtam a táskám a földre míg kiléptem a rég divatjamúlt Nike-mból és a konyha felé kezdtem el lépkedni.
Gwen rám se pillantott mikor mellé álltam. - Helló -köszöntem zavartan. Nem válaszolt, így arra engedett következtetni, hogy még mindig nem lépett túl a tegnapin. . . Nem mertem túl közvetlen lenni. Igazából nem is mertem hozzászólni egyáltalán. . .
A készülő ételre pillantottam: jól tippeltem!

Sóhajtás keretében inkább a szobám felé vettem az irányt.
Belépve ismerős illat csapott meg.
Körbenéztem, és a tekintetem megállapodott az ágyamon.
Kiskoromban nem franciaágyam volt, hanem egy kis sarokágy egy rózsaszín baldachinnal. Mikor már lelógott róla a lábam, annyira szerettem, hogy nem akartam megválni tőle. Emlékszem, napokig sírtam utána, mert annyira kényelmes és puha volt.
Azóta rájöttem, a franciaágynál nincs kényelmesebb!

Ledobtam magam az ágyamra, és hátradőltem. Már pár másodperce feküdtem, mikor jelzett a telefonom.
Sage volt az, egy linket küldött.
Kíváncsian megnyitottam, és a YouTube-ot hozta ki. Kis ideig töltött a videó, majd elindult.
Hangosan felnevettem a cím olvasását követően: "Kosaras fiúk az edzőjük hónalját nyalogatják"

Annyit nevettem, hogy a könnyeimtől nem is láttam a videót.
Vagy ötször megnéztem, nem tudtam betelni vele.
A nagyszájú Keith kezdte: nagyon lassan közelített a bizonyos testrész felé, majd egy hirtelen mozdulattal megnyalta. Utána köpködve, a száját törölgetve ordított, majd elrohant. (Valószínű hányni.)
Utána jött Louis, egy alacsonyabb, fekete hajú srác, ő is hasonlóan reagált, mint Keith.
A következő Alec volt, a tipikus gazdag nőcsábász; már a hónalj puszta látványától bokákolni kezdett.
Azután jött Axel.
Mikor megláttam a képernyőn, éreztem, ahogy kihagyott egy ütemet a szívverésem.
Látva Axel unott arcát sírni volt kedvem. Nem akartam, hogy ország-világ előtt megszégyenítse magát.
Gyorsan megállítottam a videót.
Már 18.663-an látták. Frissítettem, akkor már 20.052-en.
Legörgettem a komment-szekcióba.

"Hahahhah 😂😂 szegény srácok"

Vagy pedig:

"Fúj!!!! 😷😷"

. . .s hasonlók vártak. Viszont volt egy pár, ami a fiúk megjelenésével volt kapcsolatos, mint például:

"Huh, mennyi jó csávó! Asszem' én is ebbe a kosárcsapatba akarok járni! 😍"

Vagy:

"Öt perc, negyvenegy másodperckor mi annak a fiúnak a neve? Ő néz ki a legjobban!"

És erre még jöttek hozzászólások, mint például:

"Szerintem is! Tök helyes 😍😍"
"LÉGYSZI valaki mi a neve? ❤"

E komment olvasása után, megnéztem, hogy kire gondol.
Öt perc, negyvenegy másodperckor Axel arca villant fel.

Összehúzott szemekkel kapcsoltam ki a telefont.
Elég volt mára az internetből.

✗✗✗

Estefelé valaki kopogtatott az ajtómon. Apura számítottam, de Gwen lépett be a helyiségbe.
Nagyon zavarban volt, még a kezeit is összekulcsolta a háta mögött. Lefele nézett, kerülte a pillantásom.

Leraktam az épp olvasott könyvet a komódomra, és kíváncsian néztem rá.
Közelebb lépett, és megállt az ágyam előtt.
Hosszú ideig csak állt ott.
- Mit szeretnél? -kérdeztem végül. Furcsa volt a húgomat így látni. Talpraesett és akaratos, kész vezéregyéniség. Szokatlan volt félénknek és törékenynek látnom.
Dölyfösen felszegte az állát, majd végre megszólalt. - Ha most elnézést kérsz, akkor talán megfontolom, hogy megbocsájtsak-e
-mondta egyszerűen.
Meglepődve meredtem rá.
Hogy micsoda?
Megráztam a fejem: egy pillanatra azt hittem rosszul hallok.
A húgom még mindig nagyképűen állt, így rájöttem, hogy jól értettem.

- De, hisz eleve te szóltál be! Miért nekem kéne bocsánatot kérnem? -kérdeztem idegesen.
Gwen összehúzta a szemeit. - Viszont te ütöttél meg.

Próbáltam lenyugtatni magam. Idegesen szívtam be a levegőt, majd így szóltam: - Sajnálom! Most már jó? Végre befejeznéd akkor az utálkozást?
Gwen végre elmosolyodott. - Igen!

Megpördült, és az ajtó felé kezdett el sietni. Megfogta a kilincset, de mielőtt még kiment volna, visszafordult. - Kész a kaja!

Vigyorogva tápászkodtam fel, és boldogan tapsikolva indultam a konyha irányába.

Nyaminyami!