Kikosaraztak

14.

A nap hátralévő részében az emberek megvető pillantásait éreztem magamon.
Megpróbáltam nem feltűnősködni, és kerülni a zsúfolt helyeket, így inkább a vécében és a tantermekben tartózkodtam.

Rosy elképedt arccal meredt rám, mikor kicsöngetés után megjelentem a teremben. - Hol a bánatban voltál?! - kérdezte mikor lehuppantam mellé a padba.

Mikor elmeséltem neki a történeteket, először nem szólt semmit, majd a szemöldökét vonogatva kacér molyora húzta a száját. - Uuu, tehát két jó pasival kerültél bajba? - lökött oldalba a könyökével.

Kínosan felnevettem. - Ugyan már. . .
- De, Damme, vagy ki szerelmet vallott neked nem? Axel tesója - tette fel a zavarba ejtő kérdést.
Sóhajtottam és a tekintetem a plafonra szegeztem. - Damien, és nem csak a "tesója" - rajzoltam idézőjelet a levegőbe. - Hanem a féltesója.
Rosy felnevetett és beleivott az asztalán lévő dobozos baracklébe. - Mi a különbség? A lényeg, hogy szerelmet vallott.
A szemeimet forgattam mosolyogva.
- Tudod melyik szülőjük közös? - kérdezte.
Válaszképp megvontam a vállam.

Hangos nevetés ütötte meg a fülem. Egy csoport a terem egyik felében nevetve, lekezelően pillantgatott felém.

Ölbe tettem a karom, és összehúzott szemekkel meredtem rájuk. - Valami probléma van?
A hangom még számomra is idegennek hatott: mély volt, és éles.

A társaság néhány tagja csak nézett, de volt aki hangosan felröhögött.
- Hogy micsoda? Mégis kinek képzeled magad, Zsiráf? - kérdezte flegmán egy üres fejű plázacica.

Mikor végignéztem rajtuk, megpillantottam Axel újdonsült "barátnőjét" is, aki a társaság közepén állva méregetett.
- Azt hiszed olyan szép vagy? Szerintem Damiennek és annak a reggeli srácnak ízlésficama van! - nevette az egyik. Erre a "szellemes" beszólásra a többiek hangos kuncogásban törtek ki.

Lehajtottam a fejem. Miért?
Honnan tudnak Damien „majdnem” vallomásáról?
Rosy finoman megérintette a vállam és bátorítóan megszorította azt. - Gyere velem - fogta meg a kezem, és a kijárat felé kezdett el hurcolni.
Az utunk a lányvécébe vezetett. A folyosón sétálva többen is utánam fordultak és összesúgtak.

Rosy becsukta a vécéajtót és a tükör felé sétált. Belenézett, majd megigazította hosszú barna fürtjeit. Szerencsére egyedül voltunk.
- Mit kezdjünk a helyzettel? - kérdezte végül, és felém fordította a tekintetét. - Ez így nem lesz jó. Mindenki rólad fog pletykálni - közelebb lépett hozzám és megfogta a kezemet. - Ugye nem akarod, hogy olyan legyen, mint régen?
Elcsodálkoztam. Hisz ez tavaly volt.
- Rosy, téged nem kéne, hogy ez érdekeljen - mondtam, majd hitetlenül felnevettem. - Majd én megoldom, hisz magamnak csináltam problémát, nem? - elengedte a kezem és mélyen a szemembe nézett. - De a barátod vagyok. Kötelességem segíteni.

Megráztam a fejem. - Nem! Nem akarom, hogy rólad is pletykáljanak. Mondom, majd kitalálok valamit.
Rosy hosszasan nézett rám, majd az ajtó felé sétált. Megfogta a kilincset, de mielőtt kilépett volna rajta, hátranézett. - Remélem barátok maradunk.

Mielőtt bármit mondhattam volna, lelépett.
Vajon ezt hogy értette?

Mondtam már, hogy akkoriban nagyon naiv voltam?

✗✗✗

Hazaérve ledobtam a táskám az előszobába, majd fáradtságtól és idegtől gyötörve vetettem magam a kanapéra.

Percek teltek el, de nem mozdultam.
A rosszkedvem egész napon át elkísért és sajnos átragasztottam azt apura és Gwenre is.
A húgom lépett a nappaliba. - Valery - szólt, majd mellém lépett. - Mikor értél haza? Nem hallottal... -kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze: a nyakába ugrottam a sírás határán.
- N-nem akarom, hogy olyan legyen, mint régen!
Gwen földbe gyökerezett lábbal hagyta, hogy rá csimpaszkodjak. Éreztem, ahogy apró kezeivel a hátamat simogatja.
- Megint kezdődik előröl! - zokogtam úgy, mint egy óvodás. Elég kínosan érzem magam így visszagondolva, de akkor ez nem érdekelt különösképp.
- Hé - próbált leválasztani magáról a húgom. - Ha gondolod meghallgatlak és majd meglátom, hogy tudok-e segíteni.