Kikosaraztak

6.

"A barátnőm továbbra is úgy állt ott, mint aki kővé dermedt.
Kezdtem úgy érezni, nem is engem néz, hanem mögém.

Abban a pillanatban hátrafordultam.

Istenem, bár ne tettem volna!"

✗✗✗

Veletek is volt már úgy, hogy legszívesebben megütöttetek volna valakit, vagy valakiket, és nem zavartattátok volna magatokat?

Nos, velem pont most történt ez.

Ahogy megfordultam, szembe találtam magam egy (finoman fogalmazva) cicababával, aki épp Axel-t csókolja. Az én Axel-em.

A lány hosszú, szőke haja a derekáig ért, fekete simulós miniszoknyát, és piros pántnélküli felsőt viselt.

Tökéletesen néztek ki együtt. Axel óriásinak tűnt a lány mellett. A fiú sötétbarna kócos hajába a lány a csók közben beletúrt, majd játékosan eltolta magától.
Axel félmosolyra húzta a száját, majd újra magához húzta, és egy gyors csókot lehelt a lány ajkára.
Utána megfogták egymás kezét és a suli felé kezdtek el lépkedni.

És én ezt úgy néztem végig, hogy közben belül összetörtem.

De, nem csak ez a probléma. Tudniillik, Axel három napja szakított az előző barátnőjével. Ezek szerint hamar túllépett a szakításon. . .

Próbáltam az ezalatt felgyülemlett könnyeimet elnyelni. Nem sikerült.

Rosy a száját harapdálva lépett oda hozzám. Megérintette a vállam, s mikor felé fordultam, szorosan magához húzott.
- Valery. . . -kezdte, és megsimogatta a fejem. - Kérlek, ne sírj!
Felesleges volt kérlelnie. Addigra már úgy zokogtam, mint egy óvodás. Elég kínosnak éreztem, mert szinte minden arra járó szeme ránktapadt. Úgy éreztem, mindjárt összeesek.
Axel előző barátnőjénél is hasonló történt; de azt könnyebben dolgoztam fel, mivel azzal a lánnyal már hónapok óta együtt voltak, és akkor, ott, előttem csókolták meg egymást először.

Ez a reggeli "élmény" negatívan hatott a napomra (és hetemre).
Egész nap úgy néztem ki, mint egy zombi. Egyik barátnőm mikor meglátott, ijedten sietett oda hozzám. - VALERY! -kiáltotta. - Mi történt veled?
"Szerencsére" a többiek figyelmét is rám irányította, és néhány másodperc leforgása alatt síri csend lett a teremben.
Körbenéztem. Néhányan rá se bagóztak arra, mi történik, de voltak akik őszinte aggódással pillantottak rám.
Megköszörültem a torkom. - Ja - kezdtem, de elakadtam. Azt mégsem mondhatom mindeki előtt, hogy a szemem láttára smárolta le egy jött-ment csaj a szerelmem?
Na, még mit nem!
Gyorsan ki kellett találnom valami hihető magyarázatot. Segélykérően Rosy-ra pillantottam, de ő is ugyanolyan tanácstalanul meredt rám.
- Véletlenül belerúgtam a bokájába - nyögte ki végül Rosy.
- Teljes erővel -tettem hozzá.

Az osztálytársunk -aki mellesleg Corinne névre hallgat- kételkedve felvonta a szemöldökét. Valahogy meg tudtam érteni, hogy miért nem hisz nekünk, de ez most cseppet sem érdekelt. Az előbbi színjáték el is feledtette velem, hogy miért is vagyok magam alatt.
Axel.

Még általános iskola 7. évében íratták be a sulinkba a szülei, mert a városban kaptak munkát. Sajnos, nem osztálytársak, hanem évfolyamtársak voltunk.
Mikor meghallottam az osztálytársaimtól, hogy: "egy magas és helyes fiú jött a szomszédos osztályba", muszáj volt utána néznem. Mint kiderült, nem csak kitalálták, hogy iszonyú jól néz ki. Tényleg, már tizenhárom évesen is szívdöglesztő volt.

Aztán, nyolcadikban, mikor a felvételi vizsgákra (írónő megjegyzése: nekem idén [2018] volt... jó szar lett 😂👌")
készültünk, megtudtam valakitől, hogy a Oak Park gimibe akar menni. Ami egy elit iskola.
És nekem személy szerint nem a tanulás az erősségem.
Tehát, éjt nappallá téve tanultam, hogy fölvegyenek a Oak Park-ba, és ne kelljen "elválnom" Axel-től.

Sikeresen fölvettek, viszont innentől kezdődött a cikizésem a magasságom miatt. Ekkor léptem be a kosárcsapatba, és akkor láttam meg Axel-t is, aki teljes életnagyságban állt előttem kosármezben.
Még jobban beleestem, ha ez lehetséges.

Természetesen Axel észre sem vesz, de őszintén szólva, nem is tudnám elképzelni magam a barátnőjeként. . .

~ fura lenne, ha egy magamfajta lány tetszene neki.