Kikosaraztak

25.

Másnap reggel az ébresztő fülsüketítő hangja törte meg édes álmomat. Axel és én egy lakatlan szigeten ragadtunk, ahol kénytelenek voltunk banánon és szerelmen élni.

Lassan, egy fájdalmas nyüszítést hallatva emelkedtem fel. A hajam a szélrózsa minden irányába állt, a szobám maga volt az igénytelenség. Annyi kedvem se volt iskolába menni, mint eddig.

Csak ültem az ágyamban, és bambán néztem ki a fejemből, mikor Gwendolyn csörtetett be.

- Ébresztő! - tapsolt párat, hátha ettől magamhoz térek. Nem sok mindent ért el vele, ugyanis visszadőltem a pihe-puha párnáim közé. Gwen az ablakhoz lépett, majd erőteljesen elhúzta a függönyt.
A nap aranyszínű sugarai töltötték be a szobát. Többek között az én retinámat is kiégették, de, hát az meg kit érdekel?

A húgom a morgásaim közepette lerángatta rólam a takarót, ami után automatikusan nyúltam.

- Kelj fel, Valery! Hosszú napunk lesz, előre mondom - sóhajtott szaggatottan, majd meggyötörten huppant le az ágyam szélére.
Továbbra se nyitottam ki a szemeimet, viszont már - félig-meddig - képes voltam Gwen hangjára koncentrálni.

- Apunak fontos vacsorája lesz a főnökével, ahová mi is hivatalosak vagyunk - motyogta a szemét forgatva. - Mindenek előtt meg kell, hogy tanítsam az etikettet. Nem járathatjuk le aput azzal, hogy kanállal eszed a tésztát!

Hirtelen kipattantak a szemeim, és felültem. - Úgy a legjobb enni! Tök idegesítő állandóan feltekerni a tésztát, ha kanállal simán lehet lapátolni!

Gwen a tenyerébe temette az arcát. - Néha úgy érzem, én vagyok egyedül normális ebben a családban...

Szenvedő arcot vágtam. - Jaj, hagyjál már! Én is tisztában vagyok az etikettel, és több, mint valószínű, hogy a góré előtt nem ettem volna kanállal a tésztát. Lehet nem gondoltad volna, de azért nekem is van annyi eszem.

A húgom gúnyosan elmosolyodott. - Csak húzom az agyad. De azért átvesszük az alapokat a biztonság kedvéért!

✗✗✗

Harmadik óra után melankolikus hangulatban sétáltam a szekrényem felé. A föci tényleg nem az én tantárgyam...

Épp a történelemkönyvemet vettem ki, mikor valaki nekidőlt a mellettem lévő kopott, királykék szekrényajtónak.
Odafordítottam a fejem, mikor a tekintetem összetalálkozott Axeléval.

- Mizu? - kérdezte feszülten.

A kérdését figyelmen kívül hagyva kezdtem bele a saját mondandómba: - Bocs, hogy tegnap csak úgy elrohantam, de kiment a fejemből valami... fontos - Lesütöttem a szemem. Mikor kinyitottam, Axel az arcomat fürkészte.

- Hé - kezdte szinte suttogva. - Nincs kedved elmenni valahová este?

Megütközve meredtem rá. Lehet csak rosszul hallottam?

- Na? - kérdezte türelmetlenül. Elrugaszkodott a szekrényről, és megállt velem szemben.

- H-Hát... - dadogtam. Gondolkodás nélkül „igen"-t feleltem volna, de eszembe jutott apu hülye vacsorája a főnökével. - Nem napolhatnánk el? Ma este nem jó, mert...

- Jó, mindegy - vágott közbe, majd legyintve eloldalazott mellettem, és eltűnt a többi diák között.

A nyelvemmel csettintve, összehúzott szemekkel néztem utána. Pedig megjártam a mennyt és a poklot is a kérdése hallatán, erre meg faképnél hagy!...