Kikosaraztak

22.

Utolsó óra után kedvtelenül és lassú léptekkel vánszorogtam az igazgatói irodába.
A folyosó csendes volt, kongott az ürességtől, csak az idétlen tornacsukám talpa csikorgott a járólapon.

Magamban szitkozódtam egész úton. Még sose kerültem elzárásba. Miért pont most kellett? Miután mindenki az Axellal történt incidensünkről beszél?

Megálltam az igazgatói iroda ajtaja előtt. Pedig megígértem az igazgatónak és magamnak is, hogy többé nem jövök ide.

Bekopogtam, majd pár másodperc múlva az igazgatóhelyettes, Mrs. Lackwood nyitott ajtót, aki morcos volt, mint mindig.

- Mit akarsz már megint? - kérdezte szemrehányóan. Csöpögött a hangjából az undor és a megvetés. Úgy éreztem, ez a nő mindennél jobban utál: az érzés legalább kölcsönös volt.

Sóhajtottam, mielőtt beszédre nyitottam volna a számat. - Mrs. Foster puskázáson kapott földrajzórán, és ezért büntetésbe küldött.

Mrs. Lackwood grimaszolt, majd teljesen kinyitotta a nehéz faajtót, amivel láthatóvá vált a mögötte lévő asztalnál ülő igazgató úr. Épp valami szendvics-félét falatozott, és mikor észrevett, tekintete barátságosból feszültté vált.
Úgy láttam senki se lát szívesen.

- Értem - közölte az igazgatóhelyettes, majd betessékelt az ismerős helyiségbe. Belépve köszöntem Mr. Hugginsnak, majd megálltam előtte. Fogalmam sem volt, mi fog következni.

- Megnézem melyik terembe van az elzárás - morogta a szemeit forgatva Mrs. Lackwood, majd egy óriási fehér fiókhoz lépett. Egy narancssárga fedelű mappát húzott ki belőle, majd nyugtalanul és feletébb türelmetlenül végigszántotta mutatóujját a tartalomjegyzéken. Mikor megtalálta a keresett címszót, átlapozott a kellő oldalra, majd miután megtalálta a keresett információt, összecsapta a kezében lévő mappát.

- Első emelet, 152-es terem - jelentette ki, majd visszadobta a fiókba. - Mr. Todd van bent felügyelő tanárként.

Illedelmesen megköszöntem a „segítségét”, majd kisétáltam az irodából. Odakint végre fellélegezhettem. Bent annyira kínosan éreztem magam, hogy még levegőt is alig mertem venni. Mr. Huggins ráadásul végig engem mustrált, amitől méginkább feszélyezve éreztem magam.

Leblattyogtam az első emeltre, egyenesen a terem elé. Mielőtt beléptem volna, imádkoztam, hogy sokan legyünk; így legalább nem lennék annyira szem előtt, és ha még szerencsém is van, talán alhatok, vagy zenét is hallgathatok.

Nagyot nyeltem, majd lenyomtam a kilincset. Kattant a zár, az ajtó pedig kinyílt előttem. Először a tanári asztalnál ülő Mr. Toddot pillantottam meg, aki valamit pötyögött a laptopján.
A „lehető legjobb” tanárt kaptam. Az idegbeteget.

Úgy látszik, ma tényleg elpártolt mellőlem a szerencse.

Mikor a tanár meghallotta, hogy kinyílt az ajtó, felém nézett. Szemei kikerekedtek: valószínűleg nem számított az érkezésemre.

- Jó napot - motyogtam, majd a padok felé fordultam, ahol nagy meglepetésemre csak egyvalaki ült. Pontosabban ráhajtotta a kapucnis fejét a padra és feltehetőleg aludt, így még véletlenül se láttam, ki az.
Mr. Todd az asztalra mutatott, hogy tegyem le a mobilom. A sorstársam telefonja is az asztalon pihent, így én is hasonlóképp tettem.

Az egyik hátsó pad felé lépkedtem, majd ledobtam magam a székre. Mr. Todd már egyáltalán nem figyelt rám, sőt, szerintem egy percig sem érdekelte a jelenlétem. 

Eltöprengtem, vajon mit kéne csinálnom. Egyáltalán mennyi ideig leszek itt?
Végül mély levegőt vettem, és a táskámban kezdtem kutakodni a házifeladatom után. Ha már itt vagyok, akkor miért ne tölthetném hasznosan az időmet?