Kikosaraztak

8.

2 : 0

. . . Az utolsó pillanatban, mikor már elveszett a remény, hirtelen felém röpült a labda, s sikerült elkapnom.
Úgy éreztem, mintha egyszercsak megállt volna az idő. Minden lelassult, és csak a labdán pihenő, reszkető kezemre koncentráltam.

Mire kapcsolt az agyam, a többiek türelmetlenül álltak körbe, próbáltak akadályozni.
Körülbelül a pálya közepén állhattam.
Gyors pillantást vetettem a palánk felé; nem lehetetlen.

A következő pillanatban valaki kiverte a labdát a kezemből.

Ahogy félrepillantottam, Axel magas alakjára lettem figyelmes, amint a labdát vezetve fut a palánk felé.
A lányok ideges tekintettel meredtek rám, majd Axel után rohantak.

Ahogy Axel kiverte a kezemből a labdát, egy pillanatig a kezünk összeért. Ahol megérintettük egymást, még mindig érzem a kellemes bizsergést.

Apró mosollyal a számon simogattam meg azt a bizonyos pontot az ujjaimmal.

Arra eszméltem fel, hogy a labda ismét a kezemben van, a többiek pedig megint próbálják elállni az utam.
Gondolatban összeszedtem magam, és a palánk felé néztem. Mivel egy lépést se mozdultam, ugyan ott álltam, mint az előbb.
Felmértem a távolságot -imádkoztam is egy kicsit...-, majd egy határozott mozdulattal a kosárpalánk felé hajítottam a labdát.
Reménykedve követtem a szememmel a labda útját; egy örökkévalóságnak tűnt, míg a palánk felé repült.

A többi lány boldog sikítása ütötte meg a fülem.
- Csont nélkül! -ugrott a nyakamba szélesen vigyorogva Sage. A többi lány is körém gyűlt, mind a győzelmünket ünnepelték.
Az edző sípja törte meg az ujjongást. - 2 : 3-ra győztek a lányok!
A boldogságtól kicsattanva pillantottam a fiúkra.
Valaki elismerő mosollyal pásztázott végig, valaki viszont gyilkos tekintettel méregetett.

Hogy miért is ennyire boldogak a lányok?
Nem, nem csak a diadal és a büszkeség miatt.
Á, dehogy is!
Akár hányszor az edző "barátságos mérkőzést" tartott, mindig a lányok veszítettek. Hozzá szoktunk már.
De, ez nem is akkora baj, ugye? Hiszen veszíteni is meg kell tanulni.

A probléma az, hogy az edző egy állat.
Nem viccelek. Bevezetett egy szabályt, ami csak a mi csapatunkra vonatkozik.

A vesztes csapatnak (általánosságban a lányoknak) az edző és a nyertes csapat által különböző megalázó feladatokat kell kiállniuk.
Legutóbb a férfimosdók piszoárjait kellett kitakarítanunk.
Az előtt az edző vállát kellett megmasszíroznia az összes lánynak külön-külön.

Megfogadtuk, ha egyszer mi nyerünk, a fiúknak annyi. Cher, az egyik lány listát vezet az éppen eszébe jutó, és bevethető ötleteiről. Időközben mi is hozzáírtunk párat, hadd bővüljön a kis aranyos. . .

Az összes lány összehúzta a szemét, és az öklét a tenyerébe ütögetve méregette őket: elkezdődött.

Keith, Axel egyik legjobb barátja szólalt meg. - Na, mi van csajszik, kihasználjátok, hogy egyszer végre sikerült legyőznötök minket? -összeröhögött a többi sráccal, és folytatta: - Higyjétek el, ez soha nem fog többet előfordulni.

Hatalmasat nyeltem. Érzem, ha most levezetjük rajtuk a dühünket, és, ha legközelebb levernek minket, százszorosan fogjuk visszakapni.

Sage szólalt meg gúnyosan. - Csak azért ekkora a szád, mert berezeltél?
Keith embert tudott volna ölni a szemeivel. -Na, még mit nem -nézett a többi fiúra bátorítást várva. - Állunk elébe!
Széttárta a karját és felénk kezdett el sétálni. A többi fiú is követte a példáját.

Mikor néhány lépés választott el minket egymástól, az edző szólt közbe. - Lányok, vigyázzatok a fiaimra, még szükségem van rájuk -mondta, majd megköszörülte a torkát. - Nem akarom, hogy a belső viszály miatt romoljon a hírnevem.

Még véletlenül sem a mi  hírnevünk.
Hirtelen felindulásból így szóltam: - Nem tetszik rá emlékezni, hogy az edző bá ötlete volt a "megleckéztetés"? -rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.
Mindenki meglepődve nézett rám. Nem vagyok valami beszédes, főleg nem edzésen. Nem csodálnám, ha a legtöbben még a hangomat se hallották volna.
A pillantásom akaratlanul is Axel-re tévedt, onnan pedig az izzadt póló alatt kirajzolódó csodás izmaira.

Zavartan megráztam a fejem, amitől lehet azt feltételezték, hogy Huntington-kórban szenvedek.

Az edző érdes, mély hangján szólalt meg. - Gondod van vele?
Na, de jó! Egyszer szólalok meg életemben, és akkor is magamra haragítom az edzőt. . .

Mosolyra húztam a szám, majd nemet intettem. - Nem, de a fiúk úgy bánnak velünk ahogy csak akarnak, mi meg nem adhatjuk nekik ezt vissza?
Sage sóhajtott mellettem, majd finoman megütötte a combom a kezével.
Zöldes szemét fenyegetően az enyémbe fúrta. - Ne -suttogta.

Beletörődtem a hímsoviniszta edző gondolkodásmódjába, és megpróbáltam egy(pár) kósza hajtincset hátrasimítani. Nem értettem, miért jött ki a lófarokból majdnem az egész hajam, mikor nem is csináltam semmit. Az elején is csak tébláboltam, mert már éreztem előre a vereséget.