Kikosaraztak

13.

Becsöngetés után is az üres folyosón csatangoltunk. Útközben megálltunk az iskolaorvosnál, hogy ellássa a fiúk sebeit, majd az én kezemre is tett egy laza kötést.
- Egy igazi hölgy sosem verekszik - mondta az orvos mélyen a szemeimbe nézve. A hangjából színtiszta csalódást véltem felfedezni.
Felálltam a székből, amire ráültettek míg vizsgáltak, majd a fiúk felé fordultam. A megmentőm nevét még mindig nem mertem megkérdezni, gondoltam az igazgatóhelyettes úgy is kimondja párszor.
Akaratlanul is Axel befáslizott és beragtapaszozott arcára pillantottam.

Mindketten rámnéztek, de én nem bírtam levenni a szemem Axelról.
Ő csak vágott egy fintort, majd több figyelemre nem is méltatott.
- Ne merj rám nézni - mondta flegmán, majd az ig. helyettes után kilépett az ajtón.
Sóhajtottam. Seggfej.

Én és a másik fiú illedelmesen megköszöntük a "szolgáltatást" és a többiek után siettünk.

A hosszú folyosón lépkedve nem bírtam a kíváncsiságommal, és megkérdeztem a mellettem sétáló fiút. - Miért mentettél meg?

Rám mosolygott, de nem szólt. Kérdőn felvontam a szemöldökömet. - Tehát...?
Lefékezett, és a földet bámulta.
- Egyszer elmentem egy megyei kosármeccsre - kezdte mondandóját, nem törődve a távolodó Mrs. Lackwood-dal és Axel-lel.
- Sose szerettem a kosarat, valahogy nem az én sportom. Nem is sok kedvem volt a meccshez azt kell, hogy mondjam - néztett rám, majd felnevetett. Az arcán gödröcskék jelentek meg, amitől még aranyosabbnak tűnt.

A srác nevetésére az igazgatóhelyettes hátrafordult, és idegesen üvöltött maga mögé. - Igyekezzetek már, nem érek rá egész nap! - elindult, de ugyanolyan hangerővel folytatta. - Megkapjátok méltó büntetéseteket, az egyszer biztos!

Megilletődve siettünk utánuk.

Néhány perc múlva végre az igazgatói iroda ajtaja elé érkeztünk. Mrs. Lackwood kopogás nélkül benyitott, s egy tágas helyiség fogadott bennünket. Körbetekintettem, és azt kell, hogy mondjam tetszett a látvány. Nem egy unalmas igazgatói iroda volt; a falak bíbor és fehér színekben pompáztak, és ehhez krémszínű és fehér bútorokat választottak. Középen egy hatalmas asztal húzódott, rajta papírok, egy számítógép és még csupa irodai cikk. Az asztal mögött polcok és fiókok, és azelőtt pedig két szék állt.
Az igazgató, Mr. Huggins, egy kopaszodó, pocakos ember volt. Az asztalát a családját, főleg kislányát ábrázoló képek díszítették.

Síri csendben léptünk be az irodába. Mrs. Lackwood az idegtől prüszkölve lépett be egy az igazgatói irodából nyíló helyiségbe.
Az ajtóra "Ig. helyettes" volt írva, de én sokkal inkább "Alvilág Kapujá"-nak olvastam.
Még sosem jártam ott, sőt az igazgatói irodában sem, de nem is vágytam rá.

A szám szélét harapdálva néztem a fiúkra. Ők nem viszonozták a pillantásom, de nem lehetett nem észrevenni a nyugodtságukat.
Valószínű nem ez az első alkalom, hogy itt járnak.

Axel még szétverve is egy félisten megjelenésével vetekedett, míg a megmentőm sötét, szinte fekete haja az arcába lógott. Nem mondanám, hogy rosszul nézett ki, de Axel mellett a legtöbb srác elbújhat.

Mrs. Lackwood lépett ki az ig. helyettes irodából, s őt Mr. Huggins követte.
Leült az asztalhoz, és felvont szemöldökkel meredt ránk.
Megköszörülte a torkát. - Már megint ti?

Kérdőn néztem rájuk. - Ti ismeritek egymást?
Míg Axel undorodva vizslatott, a másik srác keserű mosolyra húzta a száját. - Sajnos. . . Féltestvérek vagyunk.

Tátva maradt a szám. - Ó, Értem.
Nem tudtam többet kinyögni, túlságosan lesokkoltam.

Az igazgató türelmetlenül fészkelődött a széken. - Meséljetek, most miért bunyóztatok össze? Ja, várjunk, miért is kérdem, hisz elég nyilvánvaló - pillantott rám sejtelmesen. Én és Axel egyszerre ráztuk meg a fejünket zavartan. - Félreérti - kezdte a fejét vakargatva Axel, de belenyilallt a fájdalom a vállába, így sziszegve leengedte azt. - Ez egy senki -mutatott rám. Mielőtt még valami durvát mondtam volna, folytatta. - Nem rajta bunyóztunk, hanem. . .
A megmentőm vágott közbe. - Be akart húzni Valery-nek, de én megmentettem - húzta ki magát diadalittasan. Meglepett, hogy tudja a nevem, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet.
- De csak azért, mert Ő is behúzott, nem is kicsit - simogatta azon a ponton az arcát Axel.
Kezdtem magam kínosan érezni amiért nem szólok semmit, úgyhogy elmeséltem a saját szemszögemből a történteket.
Axel már a felénél közbeszólt. - Azért nem segítettelek fel, mert NEM VETTEM ÉSZRE, HOGY NEKEM JÖTTÉL - ordította az arcomba. - Különben is, nem csak én vagyok a hibás. Egyáltalán miért nem figyeltél oda?