Kikosaraztak

27.

- Igyekezz, te lajhár! - ismét üvöltés hangja töltötte be szombat délután a most is ürességtől kongó parkot.

Axel ismét kilométerekkel előttem állt, tölcsért formált a kezeiből és úgy kiabált velem.
Úgy loholtam, ahogy csak bírtam. Az lehet, hogy ő sportos és kitartó, de nekem ez nem megy játszi könnyedséggel, mint neki!

- Nem tarthat...nánk szünetet...? - kérdeztem levegőért kapkodva. A térdeimre támaszkodtam, miközben próbáltam levegőhöz jutni.
Axel arca rezzenéstelen maradt, ezt még méterekről is ki tudtam szúrni. Sóhajtott, majd közelebb lépkedett hozzám.

Piros nadrágot és fekete ujjatlan felsőt viselt. Ráadásként egy fekete fejpánt díszelgett a fején, ami alól kikandikált néhány hajtincse, és az rakoncátlanul a homlokába hullott.
Egy szó: szívdöglesztő.

Én viszont megint úgy festettem, mint akit a kútból húztak ki. Barna hajamat egy laza kontyba fogtam, sötétkék ujjatlant és fekete rövidgagyát viseltem. Arcomon szinte csorgott az izzadság, pedig még csak tizenöt perce futottunk.

Már csak fél méter volt köztünk, mikor elém állt.
- Ezt te komolyan gondolod? - kérdezte, és kissé megemelte a hangját. - Jövő hét végén már meccs van, te meg még mindig nem tudsz lefutni egy kilométert!

Lehajtottam a fejem. Igaza van. Egyszerűen túlságosan is különböznek az erősségeink és gyenge pontjaink. Ő szinte mindenben kiemelkedő, kivéve a célzást, nekem pedig a kitartással, meg a fizikai erőnléttel vannak problémáim.
Gyakorlatilag kiegészítjük egymást.

- Sajnálom... - motyogtam. Úgy érzem, kezd meghalni bennem a remény. Tényleg egy kosár egyetemre való lennék?! Az, hogy tudok célba dobni, már nem jelenti azt, hogy tehetséges is vagyok. Cher, vagy Sage sokkalta jobban teljesít nálam, és mégis engem tartanak az egyik legjobbnak...

Axel sóhajtott, majd az orrnyergét kezdte masszírozni. - Ne menjünk inkább a pályára?
Felcsillant a szemem. Egy pillanat alatt eltűnt a rosszkedvem.
- Nem szeretnél még futni? - kérdeztem reménykedve az ellenkezőjében.

Axel megrázta a fejét. Ahogy belenézett abba a gyönyörű szempárba, éreztem, ahogy a pillangók a gyomromban életre kelnek.

- Nem - válaszolt szűkszavúan. Szerencse.
Felkapta a fűből a táskáját és lazán a vállára dobta. Én is így tettem, majd a már előttem sétáló fiú mellé siettem. Az előző alkalomhoz képest szerintem sokat javult a kapcsolatunk. Ezt bizonyítja az is, hogy mostmár egymás mellett andalgunk, és nem a hátát nézem sétálás közben.
A múltkori szív, amit küldött is sokat jelent nekem.

Rövidesen megérkeztünk a pályára. Az odaút ismét csöndben telt, amit „kicsit" sajnáltam, hisz megint egy apróság miatt sértődött meg.
Lepakoltuk az ismerős padra a holmijainkat és a labdát elővéve, az üres pályára siettünk.

✗✗✗

- Lassú vagy! - kiabálta játék közben Axel. Próbáltam elvenni tőle a labdát, de fürgesége még engem is meglepett. Egy határozott mozdulattal kikerült, majd lazán bezsákolt. Csont nélkül.

Tátva maradt a szám az iménti produkciójától. Biztos, hogy edzésre van szüksége?! Úgy helyben fogja hagyni a Bradfordosokat, hogy csak na!

- Axel... - leguggoltam, és átöleltem a lábaimat mindkét karommal. A fiú mellém lépett, majd leguggolt mellém, majd kissé oldalra biccentette a fejét, s aranyosan nézett rám. Elfordítottam - az ismét - rákvörös képem, és sóhajtva kezdtem: - Egyre jobban úgy érzem, hogy feleslegesen vagyunk itt. Több szempontból is - Axel kérdőn felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. - Mármint... te egyszerűen tökéletes vagy - ezen a ponton a szám elé kaptam a kezem, majd a tenyerembe temettem az arcom. Axel egy picit elvörösödött, majd szélesen elvigyorodott a bókom hallatán. Annyira kínosan éreztem magam! Miért kellett ezt mondanom?!