Kikosaraztak

26.

Miután nehézkesen az autóhoz botorkáltam, egy fájdalmas "jaj"-t hallattva behuppantam az autósülésre. Szemmel láthatóan ez nem tetszett Gwennek, mert egy gyilkos pillantást lövellt felém, majd beletörődve ült a hátsó ülésre.

Megsimogattam a máris kidörzsölődött bokámat. - Nagy tiszteletlenség lenne, ha levenném a cipőm a vacsorán? Úgy sem venné észre.
Apu grimaszt vágott, majd a fejét csóválva behelyezte a kocsikulcsot az indítóba.

- Le akarod venni, hogy szegény megfulladjon a lábszagodtól? - kérdezte komolyan Gwen. Apu elmosolyodott, én pedig hangosan felnevettem.

- Dehogy is! - ellenkeztem vigyorogva. - Csak az étvágyát akartam elvenni.
Apu gázt adott, majd lassan kigurultunk az útra.

Az út csöndesen telt. A nap már kezdett a házak mögé bújni, ahonnan narancsos színnel töltötte meg az utcákat. Egyre kevesebb ember lézengett odakint.
Szerettem volna beszélgetni, de ahogy elnéztem a többieket, mindenki gondolkozott. Apu minden bizonnyal a szövegén, amit mondani fog a vacsorán, Gwen, pedig... Nos, azt nem tudom, hogy ő min gondolkodott.

Mikor megálltunk egy piros lámpánál,  összetalálkozott a tekintetem apuéval. Egymásra mosolyogtunk. Ezt az idillikus pillanatot Gwendolyn feszült hangja szakította félbe.
- Egyébként, hány órára vagyunk hivatalosak?

- Hatra. Miért?

Gwen arca hirtelen elsötétült. A tekintetétől mindketten automatikusan idegesek lettünk, és óvatosan, nagyon lassan pillantottunk az autóba beszerelt rádióra, amin az idő pirosan világított.
Az óra 18:16-ot mutatott.

Apu pánikopva nézett rám. Sebesen gázt adott, mi pedig a hirtelen gyorsaságtól az ülésbe süppedtünk. Kalapáló szívvel figyeltem felváltva az utat és az órát.
Hátrafordultam, hogy Gwenre nézhessek, aki - nem meglepő módon - az arcát a tenyerébe temetve ingatta a fejét.

Útközben valószínű, hogy több piros lámpán is átmentünk, de ahogy aput láttam, nem igazán érdekelte. A piros lámpától számítva még hátra volt tíz perc az étteremig.

Amint megláttuk a pirosas épületet, mindannyian kissé fellélegeztünk.
Apu leparkolta az autót a direkt erre a célra kijelölt területen, és a holmijainkat megragadva, önfeledten kezdtünk az étterem felé rohanni.
A hely már messziről eleganciát és luxust árasztott; fekete és arany szín dominált kint és bent egyaránt. Az éttermet és a parkolót sövénykerítés vette körül, ráadásul a parkolóban se ócska suzukik sorakoztak, hanem az újabbnál-újabb mercedesek, és audik követték egymást.
Nos, maradjunk annyiban: ez a hely nem nekünk való.

A sarkam kegyetlenül fájt, mégis loholtam apuék után az étterembe.
Odabent a főpincér mosolyogva köszöntött bennünket, majd mikor végignézett csapzott társaságunkon, enyhén elfintorodott.

- Szép estét... Miben segíthetek? - kérdezte mosolyt erőltetve magára.
Apu eldarálta neki, hogy foglalásunk van, feszülten bediktálta a főnöke nevét. A pincér egy asztalhoz vezetett minket, ahol már egy őszes hajú férfi várakozott. Már épp állt volna fel, mikor megpillantott minket, és egy ideges pillantást vetett felénk.

- Mr. Martinez... Nagyon saj... - kezdett apu egyből a magyarázkodásba, de a főnöke elcsitította.
Mr. Martinez egy őszülő, fehér szakállú ember volt, magas, férfias alakkal. Ősz haja ellenére nem nézett ki öregnek, ráncai egyedül a szeme alatti szarkalábak voltak. Fekete öltönyt viselt, amitől méginkább elegánsnak, és tekintélyt parancsolónak hatott a megjelenése.

Legyintett egyet kedvesen mosolyogva. - Ne aggódjon, kedves Jarred - felnevetett. Hangja mély volt, és impozáns. Kissé meglepődtem, hogy aput Jarrednek hívta, ami ugyanúgy édesapámnak is szemet szúrt.
A pincér időközben otthagyott minket, így már csak négyen maradtunk az asztal körül.