Kikosaraztak

19.

„Csak pár perce nézhettem ki az ablakon, mikor Mr. Lewis szólalt meg ünnepélyes hangon. - Itt vagyunk!"

Egyszerre kapta fel mindenki a fejét.

Noel édesapja leparkolta a kocsit egy eléggé lepukkant pub parkolójába. Nem ragadtattam el magam a látványtól.
Mindössze néhány hely volt szabad, így reméltem, sokan lesznek a srácok koncertjén.

- Gyerekek, megérkeztünk - jelentette ki Mrs. Lewis, kinek hangjából szinte csöpögött a büszkeség. - Azt a tényt, miszerint a gyermekeim koncertet adnak, valahogy nem tudom megszokni.

Ezen mindenki elmosolyodott, viszont kezdett az idegesség eluralkodni rajtam, akárcsak a többieken.

Kipattant mindenki az autóból és a csomagtartó felé bicegett.
Rettentő hideg lett, így míg kint álldogáltunk, megpróbáltam falatnyi kabátkámat jobban összehúzni magamon.
Nem estem túlzásokba, hisz nem engem illet a rivaldafény.
Egy egyszerű piros egyberuha, fekete szövetkabát, és fekete magassarkú szandál mellett döntöttem.
Barna hajam pedig kissé kócosan omlott a hátamra.

A többiek kipakolták a hangszereket meg az erősítőket, és a bejárat felé indultunk.

A hely maga nagyon kicsi volt kívülről és belülről egyaránt.

A kétemeletes bár-szerűség szürke falát „néhány" helyen graffiti és különböző csúnya szavak tarkították.
Az ajtó, mikor beléptünk kissé nehézkesen nyílt, és olyan hangot adott ki, mint a halottak sikolyai.

Belépve viszont hasonlított egy pubra; ugyanúgy voltak asztalok, méghozzá körasztalok, és egy hosszú pult, ami előtt bárszékek sorakoztak.
Odabent sötét volt, alkohol- és dohányszag terjengett.

Az asztalok mögött egy kisebb színpad húzódott, ahol már egy unott előadó gitározgatott.

Arra számítottam, hogy tele lesz kocsmatöltelékekkel, de meglepetésemre inkább fiatalok lézengtek mindenfelé.

A pult mögött egy fiatal lány állt, épp egy férfit szolgált ki.

- Barátságos hely - hallottam magam mellől Clyde hangját.

Bólintottam. - Elég gagyi a hangulat. Felpörgetitek kicsit? - kérdeztem és kacér félmosolyra húztam a szám.
Clyde elvigyorodott, amitől nekem is mosolyognom kellett. - Bízd csak ránk!

Noel szülei elmentek szólni a hely tulajának az érkezésünkről, így csak a „fiatalok" álldogáltak elveszetten.
Kicsit kínos volt, mivel mindenki nevetgélt és iszogatott az asztaloknál, mi meg állunk az ajtóban, mint a cövek.

- Srácok - szóltam a többieknek, mire mindannyian felém fordultak. - Nem ülünk le addig?

Nana összehúzott szemmel méregetett, és, ha tehette nem nézett rám.

Nem hiszem el, hogy ennyire haragtartó lenne...

Végül mindenki egy üres asztalhoz sétált, és leültünk egymás mellé.
Csend telepedett ránk.

Szerintem mi voltunk az egyetlenek, akik halál csöndben ültek, és néztek ki a fejükből.

- És izgultok? - kérdeztem félénken a csendmegtörés reményében. Néhány unott pillantást kaptam válaszul.

- Már hozzászoktunk, szóval annyira nem - válaszolt rövid szünet után Clyde.

- Értem - beharaptam az alsó ajkam, és elfordítottam a tekintetem. Amióta leültünk, olyan érzésem van, mintha figyelnének.