Kelletlen frigy? (befejezett)

~ Part 15 ~

Teltek múltak a napok, és a hetek. Jöttek és mentek az üzenetek Elenor és közöttem. Örültem, hogy jól vannak az időjárás ellenére, és annak is, hogy Elenornak annyira hiányzom, mint ő nekem. Bennem az a két nap mindent megváltoztatott. Gyorsan pörögtek az események, de semmit nem bántam meg. Nem bántam meg, hogy a pillanat hevességében elloptam az első csókját, és semmi mást sem. Talán mások azt gondolhatnák, hogy hamar mondtuk ki, szeretlek, de mi már sokkal jobban ismertük egymást, és igen, abban a két napban ismertem fel, hogy Elenor hozzám való, és nincs más a földön, aki megértene engem a származásom miatt. Csak ő. És ő is azt sugallta, hogy szüksége van rám. Ez jól eső érzéssel töltött el, így többet szerettem volna vele lenni. De az egyelőre lehetetlen volt. Benne voltunk a télben, és lassan eljött egy újév.

Elenor nem akarta magára hagyni az apját, mert Mr. Morgan sokszor gyengélkedik. Ezt meg is értettem, és hát nagyon hideg is volt kint ahhoz, hogy több órányit lovagoljunk egymáshoz. Pedig mennyire szerettem volna vele lenni, ölelni és csókolni őt...

Tehát csak a levelek maradtak, az ígéretek, és a várakozás.

~ ~ ~ ~ ~

Még apám is felfigyelt arra, hogy másként viselkedem, és a maga módján azt mondta, hogy foglaljam le magam addig is valamivel. Hát úgy is tettem. Addig dolgoztam az Elenornak szánt kézi nyílvetőn, amíg tökéletes nem lett. Nagyon büszke voltam magamra, amikor felvettem, és minden úgy működött, ahogy megterveztem. Néhány tucat nyilat is készítettem neki, és összecsomagoltam, hogy a következő találkánkkor odaadhassam neki.

Egyébként a kardforgatást is folytattam. Már nem csak vicc volt az, hogy megvédjem Elenort. Apám ezt is támogatta, és én már kezdtem furcsállni a viselkedését. Azt valahogy nehezen hittem, hogy csak is Elenor és az én közöttem kialakuló kapcsolat miatt teszi. Valami másnak is kellett lennie a háttérben, hogy akkor sokkal apásabban viselkedett velem. Egyelőre nem értettem, de nem is akartam foglalkozni vele. Lesz, ami lesz, csak jöjjön el hamar a tavasz...

~ ~ ~ ~ ~

Nem voltak elegek a levelek, és a szavak. Az ígéretek is olyan távolinak tűntek, pedig már beköszöntött a február. Az idő enyhébb volt, így hó borított mindent.

Egyik nap is éppen a tájat figyeltem az ablakból, amikor apa mellém lépett.

- Hogy vagy kincsem?

Mosolyogva néztem rá, és úgy feleltem.

- Köszönöm, jól.

- Biztos? Tavaly sokkal lelkesebb voltál a hótól, és alig tudtalak beráncigálni. Mostanában viszont többet búslakodsz idebent.

Pontosan tudta, hogy mi is a bajom, de azért megválaszoltam neki.

- Még mindig szeretem a telet és a havat, de most valahogy jobban várom a tavaszt.

Kedvesen elmosolyodott, megsimogatta a hátam, ezért én a vállára hajtottam a fejem.

- Nos, igen. A tavasz egy szép évszak, mert minden megújul, és a szerelem is csak úgy virágzik.

Enyhén elpirultam, ahogy ezt kimondta, de nem volt értelme tagadnom. Csak azért vártam a tél végét, hogy végre találkozhassak Ferdinanddal.

- Figyelj kicsim. Tudom, hogy miattam vagy itthon, és nem akarsz elmenni egy napra sem.

Rá kaptam a tekintetem, mert nem szerettem, amikor magát okolja. Ráadásul az csak részben volt igaz.

- Apa. Ez így nem igaz. Az időjárás sem kedvez nekünk.

- Ne mentegetőzz Elenor. Már túl öreg és gyenge vagyok, ezért a segítségedre szorulok. Bár mennyire is szégyellem ezt.

- Apu...

Néztem rá szomorkásan, majd megöleltem, és folytattam.

- De én örömmel gondozlak. Sosem tekintettem tehernek. Ez a kapcsolat váratlanul jött, és még nehéz kezelni az érzéseimet. De te fontosabb vagy akkor is.

Kicsit eltolt magától, és meleg tekintettel nézett rám. Láttam benne a mély hálát, és a szeretet.

- Tudom, mit kéne tennem. Meg kellene hívnom Ferdinandot magunkhoz, de őszintén bevallom, hogy...

Sóhajtott egyet, én meg majd meghaltam a kíváncsiságtól, és az izgalomtól ennek hallatán.

- ... Szégyellem azt, ahogy élünk. Főleg mióta náluk jártunk.

Nagyokat pislogva néztem rá, majd elmosolyodtam, és biztatóan azt feleltem.

- Apu, Ferdinandot nem érdekli a vagyon, és szerintem az sem zavarná, ha egy romos viskóban élnénk. Igaz, szerény körülmények között élünk, és nekünk nincsenek szolgáink, de mi így is boldogok vagyunk. Csak ez számít.

- De régebben megengedhettük magunknak. - mondta kicsit fájdalmas hangon, amire megfogtam a kezét, így abbahagyta.

- Én szeretek így élni. Ferdinand pedig engem szeret. Persze nem akarlak semmire se rábeszélni, de nem kellene ezt ennyire a szívedre venned.

Megint felsóhajtott, majd végre kicsikartam belőle egy mosolyt. Én is úgy tettem, erre azt mondta.

- Semmi képen nem akarok a terhetekre lenni, az utatokban állni meg főleg nem. Szóval most azonnal írok egy levelet Emánuelnek, hogy engedje el hozzánk Ferdinandot, mondjuk péntekre.

A szívem hevesebben kezdett el verni, és a benne tomboló öröm azonnal kimutatkozott az arcomon.

- Tényleg apa? Miattam?

- Hát persze, hogy miattad. Nincs már más, amiért érdemes lenne élnem.

A nyakába kapaszkodtam, és megöleltem. Most én voltam nagyon hálás, és szörnyen izgatott. Ha Mr. Morgan elengedi a fiát, akkor már csak pár nap, és újra láthatom őt. Mindennél boldogabb voltam akkor, és már alig vártam a pénteket, addig pedig rengeteg teendőm akadt a házban.