Két fiatalnak kell elfogadnia a sorsát, miszerint össze kell házasodniuk, ha akarják, ha nem. Ferdinandnak és Elenornak nincs választása, mert ők az utolsó tiszta vérűek a Morgan családfán. Egy választásuk marad. Megszoksz vagy megszöksz...
Egy előt...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Szabályosan remegtek a kezeim, amikor a csészéket a tálcára pakoltam. Mert féltem, hogy miről beszélgetnek a nappaliban. Apu ugyanis reggel közölte, hogy mikor megjön Ferdinand, négyszemközt akar vele beszélgetni "dolgokról", és én addig ne legyek velük. De miről? Egész reggel ideges voltam, alig aludtam így is, és sokkal jobban kellett volna neki örülnöm, mikor végre megjelent. Mert már alig vártam. Ekkor eszembe is jutott, ahogy megcsókolt, és ahogy elvörösödve végig nézett rajtam az előszobában. Mosolyogtam is, és már attól remegni kezdett a gyomrom, ahogy elképzeltem, később miket fogunk csinálni a szobámban...
A gondolatmenetből az zökkentett ki, hogy két kar gyengéden átölelte a derekamat, és magához húzott. Az illatából tudtam, hogy Ferdinand az, és a feszes mellkasáról, ami alatt a szíve hevesen dobogott.
- Apukád szeretné, ha behoznád a teát, mert szomjasak vagyunk.
Súgta a fülembe, amitől a lábam remegett meg. Letettem a csészéket, és a karjára tettem az enyémeket. Majd úgy helyezkedtem, hogy rá tudjak nézni.
- Miről beszélgettetek?
Kérdeztem rögtön, amire kacagott.
- Titkos dolog. - nyomott egy puszit az arcomra.
- Mondd el, kérlek. Majd megesz a kíváncsiság. - néztem rá szép szemekkel, de ő tovább mosolygott.
- Gondolom. De akkor sem mondhatom el.
Kicsit durcásan elfordítottam a fejem, és keresztbe tettem a karjaimat. Miért ilyen titokzatosak a férfiak? Azt gondoltam, hogy rólunk volt szó, de ha már én is a beszéd tárgya vagyok, akkor nem illene nekem is tudnom erről?! Őrlődtem magamban, majd az terelte el a figyelmem, hogy túl nagy lett a csend. Visszanéztem Ferdinandra, aki pirult arccal nézett rám, majd hirtelen elfordította a fejét. Magamra néztem, és ekkor vettem észre, mi is hozta így zavarba. Ahogy keresztben volt a karom, a melleim összeértek, és onnan az ő szemszögéből tökéletesen rálátott a két dombocska közé. Na, nekem sem kellett több, huncutul elvigyorodtam, és azt kérdeztem.
- Tetszik a kilátás?
Megköszörülte a torkát ismét zavarában, aztán elengedett, és hátrébb lépett. Kacagtam kicsit, mert imádtam, hogy könnyen zavarba tudtam őt hozni. Ettől csak még édesebb volt.
- Szóval tea. - csaptam össze a kezeim, és visszafordultam az asztalhoz - És készítettem még néhány szendvicset is, mert biztos megéheztél az út alatt. Régen reggelizhettél.
- Ami azt illeti, nem is ettem még ma semmit. Izgultam.
Mondta el őszintén, amire felé fordultam, és én is bevallottam ugyan ezt.
- Nos, én sem ettem, mert én is izgultam. Most viszont már örülök, hogy itt vagy.
Hozzám lépett erre, megérintette az arcom, és azt felelte.
