Gondolat |Levi × Eren - Befejezett|

1. Fejezet: Büntetés

🖇Eren szemszög🖇

A meleg fuvallat szinte belepréselte magát a bőrömbe, ahogy beszállt a nyitott ablakon. A madarak csiripeltek, a nap pedig kezdett lefele menni, így narancssárgás-pirosos eget adva nekünk. Tekintetem a kinti pályára meredt, ahol nemrég még a futócsapat gyakorolt, de vagy fél órája elmentek, hisz véget ért az edzésük. Egyedül csak azok maradtak jelenleg a suliban, akiknek délutáni korrepetáláson kellett részt venniük, akik büntetésben voltak, valamint azok, akik azokra vártak, akiknek a büntetésen kellett rohadniuk.
  Tekintetem az udvarról a terem másik végébe szegeződött. A harmadéves fiú, aki ott ült, a telefonjával szórakozott. Beszélgetett, vagy éppen játszott. Nem igazán tudom.
Olyan szép idő van jelenleg, s oly' megnyugtató ez az egész. Illetve lenne, ha nem kéne itt ülnöm este 6-ig, a büntetésen. És bár ne kerültem volna ide...

🖇Tegnap🖇

Ebéd. Ebben az időben nem lehet a folyosón közlekedni, mert annyi ember van, mint égen a csillag, és nekem persze, hogy nem fognak utat adni. Miért is adnának? Egy egyszerű diák vagyok a sok közül. Nem tartozom a nagymenők közé. Azt a szerepet más tölti be.

  - Komolyan... - szóltam idegesen - Mi az ebéd, hogy ennyien vannak?!

  - Nem az ebéd, hanem szerintem az a bunyó keltette fel az érdeklődésüket - mutatott szőke hajú barátom az ebédlő közepére.

Odapillantottam nagy serényen. Bár a tömegtől alig láttam, azért némi foszlányt kitudtam venni az egészből. Mikasaval és Arminnal összenéztünk, majd sürgősebben indultunk meg a verekedő egyének felé. Érdekelt minket, hogy ki verekszik. Hogyne érdekelt volna? A leghíresebb bunyók a mi sulinkban vannak, az egész környéken.
  Ahogy odaértünk, én kikukucskáltam a fejek fölött.

  - Infó? - szólalt meg Mikasa, ugyanis a mérete miatt, neki nem adatott meg az, hogy kilásson a tömegből.

  - Harmadikosok - szóltam, és ugyancsak nekem is lábujjhegyre kellett állnom egyre jobban.

A tömeg gyűlt elém, de ez engem nem gátolt meg abban, hogy láttam az eseményeket.

  - Kik? - tette fel újabb kérdését a lány.

  - Mike Zacharius, Erwin Smith, Nack Tierce. És.. - jobban szemügyre vettem az illetőt, majd végre odáig is eljutottam, hogy a nevét kimondjam - Levi Ackerman.

  - Oh, te jó ég! - fogta meg a fekete hajú lány a fejét, majd elfordult idegesen.

Tekintetem elidőzött rajtuk. Erwin Levi mögött volt. Nack a földön, Mike...Mike pedig Levi kezei közt. De úgy szó szerint. Az apró fiú elől, a ruhájánál szorította Miket, közben gyilkos pillantásokkal szúra tele. Mikor azt hittem, sőt nem csak én, hogy semmi nem lehet ennél rosszabb, és ez csak egy kis osztálytársi viszály, tévedtem. Sőt, mindenki. Levi csak az alkalomra várt, majd ökölbe szorítva kezét, mellyel nem Miket szorongatta, cselekedett. Nagy lendülettel lendítette meg öklét, mely Mike arcának csapódott, ezzel felrepesztve a száját, s némi vért kicsikarva belőle.

  - Lev... - szólalt volna fel Erwin, de a törpe nem engedte neki, félbeszakította.

  - Pofát befog! - szólt ridegen majd egy újabb ütést mért be a fiúnak.

Mi ez? Miért nem csinál senki semmit? Mért nem állítja meg őket senki? És miért van bennem azaz érzés, hogy cselekednem kell? De rohadtul nem kell Eren, szóval maradj a seggeden!
  De késő volt. A testem nem engedelmeskedett az elmémnek, s lábaim szaporán kezdték el megközelíteni a verekedés felelőseit. Arrébb löktem az embereket, s mikor végre kiértem a kör közepére, összeszorítottam a kezemet. Na jó, állj. Mi a szart művelek?! Én csak megakarom őket állítani, de nem így! Ismét késő volt. Az eszem nyaralásra ment, a testem pedig dolgozott.