Gondolat |Levi × Eren - Befejezett|

10. Fejezet: Kimondtam

Szeretem őt. És nem akarom elveszíteni ismét.

- Mi legyen? - húzódott kicsit arrébb Levi, hogy rendbe tudja szedni magát - Lassan menni kéne.

- Kéne - szóltam nem túl nagy örömmel. Nem igazán akartam elmenni, mert kitudja, hogy mi lesz, miután kiléptünk az ajtón - Jó. Menjünk - jelentettem ki, majd elindultam kifelé.

Amint kiértem, visszanéztem a kisebbre. Ő eléggé furán nézett rám, majd egy nagy sóhaj hagyta el az ajkát. Közelebb jött hozzám, majd kezelnél fogva lejjebb húzott, hogy aztán ajkainkat összetudja tapasztani.

- Az enyém vagy, senki másé - búgta ajkaim közé, majd elhajolt.

Megszeppenve néztem őt, és nem értettem miért mondta ezt. Jó, nyilván tudtam, hogy mert mondja. Mégis zavarba jöttem ettől az egésztől.
  Egészen addig, amíg ki nem értünk az iskola bejárathoz, nem szóltunk egymáshoz. Ott azonban megálltam, és már nem bírtam tovább. Megszólaltam.

- Levi - néztem felé, nem túl nagy örömmel - Mi akkor most?

- Mire gondolsz? - kérdezte tőlem válasz helyett.

- Tudod. Együtt vagyunk, igaz? - néztem rá, közben arcomon teljesen látszott, hogy zavarban vagyok.

- Szeretnéd, hogy együtt legyünk? - emelte rám a tekintetét, így gyönyörű szemeibe tudtam nézni.

És újra. Újra csak ő járt a gondolataimban, senki más. Hiába volt itt előttem, nem tudtam másra gondolni.

- Én szeretném, de ha te nem... - haraptam ajkaimba.

- Most mondtam, hogy az enyém vagy, kölyök - vonta fel a szemöldökét - Ez nem elég indok arra, hogy jelezzem, hogy együtt akarok lenni veled?

Az szívem gyors iramban kezdett el dobogni, és nem akarta abbahagyni a gyors tempót. Szavai mélyen érintettek, ugyanis a szívem mélyére eltároltam ezeket az érzéseket, és szavakat.

- Eren? - zökkentett ki Levi azzal, hogy a nevemen szólított. Kissé aggódó arccal tekintett rám, mellyel zavarom még inkább fokozódott.

- Én..figy..mi? - nézek rá zavartan. Igazából már nem is igazán tudom hogy mit mondott, mivel a boldogság átjárta a testemet - Ne haragudj, de mit is mondtál az előbb?

- Azt, hogy mostantól együtt vagyunk - jelentette ki, nagy komolysággal a tekintetében.

- És velem maradsz? Sokáig? - néztem rá eléggé zavartan.

- Örökre - jelentette ki, egy halvány mosoly keretében.

Kezével az enyémet érintette meg, és lassan fogta meg ujjaimat, melyeket gyengéden kulcsolt össze a saját ujjaival.

- Nem zavar, ha valaki meglát? - hangom rekedt volt.

- Nem. Különben is, kit érdekel? - sóhajtott aprót, közben felpipicskesett, és egy puszit nyomott a számra.

Lassan tettük meg a lépéseket hazafelé, az én szívemben pedig egyre nagyobb volt a boldogság, hogy végre az enyém lehet az a fiú, akit szeretek. És végre ki is mondtam az érzéseimet.