Nemes Áron, a fiú aki félt önmagától

Áron ~ 33.fejezet - KÖTETZÁRÓ

Hosszú és tartalmas hónapok vannak mögöttem. Amikor elkezdtem a tanévet eszembe sem jutott, hogy comingoutolni fogok a barátaimnak, arra meg pláne nem számítottam, hogy szerelmes is leszek, ráadásul kétszer is. Igen, most már bevallom, hogy szerelmes vagyok Mátéba, de sokak szerint ez eddig is nyilvánvaló volt. És hogy miért most vallom ezt be? Mert elérkezett a végjáték.. És hát mikor máskor tegyen ehhez hasonló beismeréseket az ember, ha nem ilyen helyzetekben? 

16 éves vagyok, nyáron leszek 17 de vajon megélem? Jelenlegi állapotomban nem érzem úgy, hogy kibírom addig. Oh, és aki nem tudná, annak most elárulhatom, hogy vese rákom van. Mindkét vesémen ott vannak a daganatok és már nem lehet őket károk nélkül eltávolítani. És hogy milyen érzés tudni, hogy már nincs sok hátra? Higgyétek el  egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek tudom hogy gondoljátok. Megtanuljátok hogy az idő értékes, ahogy az emberek is azok akik körül vesznek titeket . Egytől egyig. Mielőtt kiderült, hogy rákos vagyok rengeteget kockultam. Ki sem bújtam a koliból vagy a szobámból. Állandóan a telefont vagy a laptopot nyomkodtam. Azonban most, minden percben a szabadban vagyok. Ameddig bírja a testem, addig ott is leszek. Hihetetlen hogy addig ameddig be nem következik valami  katasztrófa egy ember életében, képtelen rájönni és értékelni hogy milyen csodálatos világba született. Tavasz van, most nyer erőt újra minden, az újrakezdés lehetősége rejlik minden egyes rügyben a fák ágain, minden újra élni kezd. Egy haldokló szervezetnek mi tenne jobbat, mint az hogy egy élettől csörgedező helyre viszed? 

- Fiam letudnál jönni egy kicsit? - szakit félbe édesanyám, pedig már tökre kezdtem élvezni a gondolataim papírra vetését. Hát igen, talán nem a halálod előtt pár héttel kellene rájönnöd, hogy szeretsz naplót írni. - Igen anya? - kérdezem miközben vágtatok ki a szobámból egyenesen a nappaliba. Amikor belépek Mátét pillantom meg a kanapén ülve. Meghűlt bennem a vér, mert noha Mátéval van is valami közöttünk, a szüleim még most sem tudnak a másságomról. 

- Máté.. Te hogy kerülsz ide? - kérdezem meglepetten mire szorosan megölel. Próbálok gyorsan kimászni a karjaiból mielőtt anyukám meglátja mennyire belehalóan jól tud esni. - Azért jöttem, mert szeretnék még egy kis időt tölteni veled haver - mondja mosolyogva a srác, de közben azért kacsint egyet. - Anya.. Nem baj, hogy itt van? - nézek kissé fájó tekintettel anyámra. - Fiam, az a lényeg, hogy boldog legyél. Csak ne csináljatok semmi rosszaságot. Erre a mondatra mindketten odacspjuk a fejünket, mire én elpirulva behúzom Mátét a szobámba. Lehet hogy nincs is szükség comingoutra mert a szüleim végig tudták, hogy mi is a helyzet velem? 

Amint belépünk a szobámba kulcsra zárom az ajtót, majd Mátéra nézek egy perverz pillantással és az ágyra lököm. Elkezdem csókolgatni a nyakát, az ütőerénél érzem a lüktetést, ami az én esetemben hamarosan feladja a harcot, nem fogja tovább folytatni testemben vérem pumpálását , de most nem akarok erre gondolni. Itt van ez a srác, csak az enyém, és minden percet kiakarok vele használni. Kezeim már a pólója alatt vannak, forró testének érintése beteg testem minden egyes porcikáját beindítja. Vágyom rá, azt akarom hogy a magáévá tegyen és hogy úgy szorítson mint aki soha nem akar elengedni. 

- Áron.. Nem szabad.. Beteg vagy - mondja Máté lihegve, noha látom rajta, hogy akarja és a teste sem ellenkezik. Ekkor azonban megfogja a derekamat és egy mozdulattal maga alá teper. Nem tudom mire készül, szemeimet tágra nyitom, s kíváncsian figyelem mit lép. - Figyelj.. Tudom jól, hogy lankasztó lesz amit most mondok, de nem azért jöttem mert elakarom látni a formás kis popód baját.. Áron szeretnék annyi időt veled tölteni amennyit csak tudok.. Tudom hogy a digi dugi is része egy kapcsolatnak, de most inkább csak legyünk együtt. Meg amúgysem hiszem hogy a szüleid odáig lennének a hatalmas nyögdelődzésért a délután közepén - mondja vigyorogva mire én csak hozzábújok. - Miért nem mondtad hamarabb, hogy szeretsz? - kérdezem halkan gyors szívverését hallgatva. - Nem tudom, talán még magamnak sem mertem bevallani - mondja lágy hangon, s közben a hajamba túr.