Nemes Áron, a fiú aki félt önmagától

Balázs ~ 14.fejezet

Sok volt nekem ez a nap. Lehet, hogy kicsit dúrva voltam Áronnal, de éreznie kell annak a súlyát, hogy ha nem őszinte velem, akkor én sem fogok kedves viszonyulni hozzá. Már hívogatom néhány perce, de nem nézi meg, valamint az üzeneteimre sem válaszol. Talán ő is duzzog, a mai kis flegma akcióm miatt, de akkor had duzzogjon. Eltelt néhány óra, de még mindig nem kaptam életjelet Áronról. Legyek bármennyire is mérges rá, nem tudom nem félteni őt. Elsétáltam a kollégiumhoz és érdeklődtem felőle, de azt mondták, hogy ma még nem látták. Most már teljesen stresszes állapotba kerültem. Kerestem Esztert is de ő sem válaszolt. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Miközben hazafelé sétáltam, Annával futottam össze. - Szia Balázs, - köszön rám az irritáló nyálas hangján. - Helló, mizu Anna? - kérdezem érdeklődést színlelve. -Emlékszel amikor azt kértem, hogy béküljünk ki és rendezzük a dolgainkat, de te nemet mondtál? - kérdezi ezt úgy, mintha ezután nem lenne folytatás. - Anna.. Azt hiszem ezt már megbeszéltük - mondom feszülten. - Hát, rosszul döntöttél - mondja ezt Anna, majd hátulról egy hatalmas ütést éreztem a fejemen. Szerintem órák telhettek el, mire magamhoz tértem. Egy lakás egyik szobájában vagyok, ami inkább egy ketrecre hasonlít. Kicsit még mindig kába vagyok, de egy másik embert pillantok meg a szoba sarkában feküdni. Összeszedem minden bátorságomat és odamegyek megnézni hogy ki lehet az. Ahogy haladok közelebb, egyre ismerősebbnek tűnik a sarokban fekvő alak. Szinte lesokkolt, mikor felismertem hogy ő bizony Eszter. Próbáltam magához téríteni, de nem sikerült, valamint a feje is vérzett. Próbáltam segítséget kérni, de nem találtam a telefonomat. Az ajtók is zárva voltak, szóval teljesen kétségbeestem. Néhány óra múlva néhány maszkos férfi jön be és belénk szúrtak valami cuccot amitől ismét elkábultunk. Beraktak minket egy autóba és már csak arra emlékszem hogy nagyon hepehupás volt az út. Mikor magamhoz térek Áront pillantom meg magam mellett Luca és Eszti társaságában. Mindhárman ki voltak ütve. Ezúttal egy mocskos helyen voltunk, a földön feküdtünk egy igazi börtön cellában, rozsdás rácsokkal. Annát és Krisztiánt pillantom meg a rácsok túloldalán. - Ti mégis mi a jó fenét csináltatok velünk és hova hoztatok?! - kérdezem idegesen. - Ti mind a négyen ártottatok nekünk, szóval elteszünk titeket láb alól. És hogy mindezt feltűnés nélkül tegyük, elhozattunk titeket erre az elhagyatott helyre ahol senki nem fog keresni benneteket. - De ezt nem tehetitek .. A szüleink keresni fognak bennünket! - mondtam haraggal és gyűlölettel a hangomban. - Hát sok sikert nekik! - mondja Anna, egy ördögi kacaj keretében, majd Krisztiánnal lelépnek. Fogalmam sem volt, hogy hova a francba hoztak minket de nagyon félek. Kezd besötétedni és a többiek sincsenek maguknál. Eszter néhány perc múlva magához tér. - Hol vagyunk? Mi ez a hely? - kérdezi kábán. Mindent elmagyaráztam neki, majd vártuk Lucát és Áront is hogy magukhoz térjenek.

Áron ébredt fel utoljára, aki azóta nem bírja abba hagyni a sírást. - Áron kérlek, nyugodj meg. Ki fogunk jutni innen hidd el - mondom szelíd hangon, majd megölelem. Mire ő csak annyit súgott zokogva a fülembe hogy "Mindent sajnálok". Nem értettem mit akart mondani, de most úgy érzem, hogy nem is kell értenem. - Jól van srácok, nem tudom hogy hol vagyunk, de ki kell jutnunk innen! Van valakinek bármi ötlete, hogy hogyan jussunk ki ebből a cellából? - Állj hátrébb - mondja Eszti, mire elővesz egy hajcsatot a cipőjéből. -Micsoda?! Eszter te kajak tartasz hajcsatot a cipődben? - kérdezem lesokkolva. - Lány vagyok, ne lepődj meg hogy minden helyzetre felkészült vagyok - mondja Eszti büszke hangon. Elkezd a zárral matatni és csodák csodájára, sikerült kinyitnia. - Eszter te egy zseni vagy! - mondja Luca örömteli hangon. Egy hosszú folyosóra értünk, amin csak rohantunk végig. Amikor kiérünk, egy erdőben találjuk magunkat. -Hova a fenébe kerültünk? - kérdezi Eszter kétségbeesve. - Nem tudom, de jobb ha visszamegyünk a házba, itt nem vagyunk biztonságban.

Áronnal lementünk az alaksorba, hogy megnézzük tudunk e valahogy fűtést varázsolni, mert már december eleje van és nem igazán szeretnénk halálra fagyni. Örömmel fedezzük fel, hogy van odalenn egy kazán, ami ha nem is fűti fel az egész épület, de legalább azt a kis térséget igen. Áron egész végig szorosan fogta apró kezével az enyémet. - Szeretnél beszélgetni? - kérdezem harsány hangon, míg a tűzzel szarakodtam. - Jó lenne... - mondja Áron majd leül egy székhez hasonló valamire. - Tudod Balázs, mostanában nem a legjobb a kapcsolatunk amit rettentően sajnálok. Én tényleg szeretném ha az a fiú lehetnék aki téged nagyon boldoggá tesz. De tettem valamit.. Aminek nem fogsz örülni.. - mondja szomorú hangon. Biztatóan a vállára rakom a kezem, majd a szemébe nézek. - Áron, életem. Legyen akármi, bármilyen nagy butaság, meg tudjuk beszélni hidd el. Áron szemeiben már gyűltek a krokodil könnyek szóval tudtam hogy ez húzós lesz. - Tudod, nagyon odáig voltam Krisztiánért és faltam a szavait, annyira jó tanárnak bizonyult.. Aztán néha járkáltunk a szertárba és... - itt elakadt a szava és kitörtek belőle a könnyek. Tudtam hogy mit akart mondani, nagyon jól tudtam. Hatalmas harag és gyűlölet lobbant lángra bennem, de tudtam hogy most mellette kell lennem. Négyen ragadtunk itt, valahol az Isten háta mögött és muszáj összetartanunk. Megfogtam az apró, törékeny arcát, mely már teljesen úszott a könnyekben és letörölgettem.  

- Ne aggódj Áron.. Minden rendben van - mondom neki elfojtott siró hangon. Fáj, hogy ennyire felelőtlen. Ha ilyen lesz később is, sok problémája lesz az életben. - Most pedig menj fel, szólj a lányoknak, hogy jöjjenek le. Holnap haza megyünk, megígérem! Majd mikor Áron felment én is levezethettem a dühömet, ugyanis szétvertem valami kerámia edényt. Sokkal jobban éreztem magam ezek után, majd mikor lejöttek a többiek, megpróbáltunk elaludni, ami mindenkinek nehezen ment.