Nemes Áron, a fiú aki félt önmagától

Áron ~ 15.fejezet

Nehéz volt elaludnom. Lobogott a tűz a pincében talált kazánban, de nekem akkor sem volt könnyű az elalvás. Jobb érzés volt, hogy elmondtam Balázsnak az igazságot, de szörnyen gyötör a bűntudat. Mindenki aludt, Balázs jobb keze gyengéden pihent a mellkasomon. Legszívesebben hozzá bújnék, de túlságosan fáj amit tettem. Nehezen erőt vettem magamon, felálltam és elindultam ki a házból. Jót fog tenni egy kis levegőzés, noha azt sem tudtam hol vagyunk. Lassan kinyitom a rozsdás, kopott, barna színű ajtót. A telihold fénye ragyogott az égen, a hideg szél csapkodta a fák a leveleit, úgy érzem magam mintha egy horror filmben lennék. Nagy nehezen elindultam, bár magam sem tudtam hová megyek.

Nehezen lépegettem, nehéznek éreztem a lábaimat, sőt az egész testemet. Éhes voltam, piszkos és fáradt. A természet csöndben volt, szinte könyörgött, hogy álljak meg és pihenjek vele. Nem birtam már tovább. Megálltam és neki támasztottam a hátamat egy fa törzsének, majd álomba merültem. Álmomban az egész életem lejátszódott előttem, minden pillanat amikor boldog voltam, amikor szomorú, mintha csak egy film lett volna. 

Eltelhetett néhány óra, csak arra emlékszek, hogy valaki az ölében tart. Még sötét van, nem kelt fel a nap. Hirtelen a kazán, forró melegét kezdtem érezni az arcomon. Visszahozott oda, ahonnan elindultam. De ki az? 

- Áron, mégis hogy tervezted te ezt? Hogy elmész az éjszaka közepén, majd lefekszel. Meg is fagyhattál volna - mondja Balázs. Soha nem élveztem még ennyire az ő hangját hallgatni. Nem volt erőm megszólalni, mindössze egy apró mosolyt csaltam az arcomra, majd ismét elaludtam. 

Reggel mikor felébredtem senkit nem találtam magam körül. Szörnyen éhes voltam, ezért a hasamat fogva, nehezen felmásztam a lépcsőn. Esztert találtam ott, aki éppen olvasgatott valamit. 

- Jó reggelt.. Hol van Balázs és Luca? - kérdezem aggódó hangon. - Neked is, Áron. Elmentek ennivalót keresni. Jó lenne találni valami ehetőt, mielőtt útra kelnénk. A szüleink biztosan nagyon aggódnak értünk.. - mondja Eszti aggódó hangján. 

Még legalább 2 órán keresztül várakoztunk, mire visszaértek. Balázs boldogan lép be az ajtón. -Áron, Eszter, gyertek siessetek. Találtunk Lucával egy ösvényt ami ki visz minket ebből az erdőből. - És mi lesz az étellel? - kérdezem boci szemekkel. - Ne haragudj Áron, de ott kellett hagynunk az ösvény mellett.. Nem hozhattuk el, mert csak lasitott volna minket. 

Összeszedtük a kis holminkat, majd sietve elhagytuk a régi rozoga házat. Alig tudtam mozogni, mindenből kettőt láttam. Rettenetes éhség gyötört. Balázs felvett a hátára és úgy mentünk tovább. Olyan dél lehetett, mikor odaértünk az ösvény végére ahol az ennivaló várt ránk. Igaz, hogy csak gyümölcsök voltak, de számunkra, főleg számomra kincset értek. 

- Na srácok, - kezdett bele Balázs - remélem mindenki eléggé feltöltődött, ugyanis elkell indulnunk. Már az is jó lesz, ha ez az út ki vezet minket ebből az erdőből. Eszter és Luca azt beszélték. hogy hogyan fogják ki kúrálni magukat, ha majd hazaérünk. Én azonban nem mertem Balázsre nézni, végig csak a földet bámultam. - Nem kell rosszul érezned magad - töri meg a csendet Balázs. Tudom, hogy nagyon tud bántani téged ez az egész, de ne félj megbocsájtok. - mondja, majd a kezét a vállamra teszi. 

Nem tudtam mit mondhattam volna, ezért csak szorosan magamhoz öleltem, amit vissza is kaptam. Hirtelen egy furgont pillantottunk meg ami épp felénk tartott. Mind a négyen elkezdtünk integetni, mint valami hülyék. A negyvenes éveiben járható férfi meg is állt és megkérdezte miben segithet. - Megtudná mondani nekünk kérem, hogy hol vagyunk pontosan? - kérdezi Balázs idegesen. - A magyar-osztrák határ közelében - feleli a férfi. Teljesen le voltunk sokkolva. - Elvinne minket kérem a határhoz? - kérdezi Balázs reményteli hangon. - Gyertek, pattanjatok be. Ennyire boldogok még soha életünkben nem voltunk. 

- A határ mindössze 10 percnyire volt, ott elmeséltük a határőröknek, hogy mi történt velünk. A rendőrség felvette a kapcsolatot a Debreceniekkel és hála nekik este 8 órára haza érkezhettünk. Mindnyájunk szülei sirtak a boldogságtól, Annát letartóztatták, Krisztián azonban elhagyta az országot, tehát őt még keresik. 

Kezd érződni az időjáráson, hogy itt a tél. 2 hétre voltunk a téli szünettől, de hála az égnek másnap nem kell még iskolába mennünk. Balázzsal elvonultunk, míg a rendőrök a szüleinkkel beszéltek. 

- Köszönöm, hogy mindig itt vagy nekem és hogy mellettem állsz.. - mondom halkan. Balázs szorosan magához ölelt, majd megsimogatta az arcom. - Örökké szeretni foglak, és ezt te is tudod. - mondta megnyugtató hangján.

A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy menjek haza velük Erdélybe  de én nem akartam, szóval meggyőztem őket, had maradjak Debrecenben. Balázs elkisért a kollégiumig. Mielőtt elbúcsúztunk volna, megbeszéltük, hogy este még felhivjuk a másikat. Gyengéden és hosszan megcsókolt, pont úgy ahogy szeretem. 

Már léptem volna be az ajtón, amikor egy hatalmas csattanásra lettem figyelmes. Egy autó megcsúszhatott az úton, és belecsapódott egy út menti oszlopba. Odarohantam, ahogy velem együtt még jó pár ember. Már jött a mentő és a rendvédelem is. Szinte sokkot kaptam, ugyanis Balázst is láttam a földön feküdni, vértócsával a feje körül. Vérzett a feje, az orra és tiszta seb volt a keze is. Orditani kezdtem, a sirás vulkáni lávaként tört elő belőlem. 

- BALÁZS, MIÉÉÉRT? MIÉRT TE? EZ NEM LEHET IGAZ ÉDES ISTENEM. Majd már csak arra emlékszem, hogy a mentősök rángattak el tőle és aztán elájultam.