Nemes Áron, a fiú aki félt önmagától

Áron ~ 21.fejezet - KÖTETNYITÓ

                                                         ~  2 héttel később ~

Nehéz lenne elmondanom mi is van most bennem pontosan, ezért inkább leirom. 2 hete nem találkoztam Balázzsal, de olyan mintha egy örökkévaláság telt volna el. Minden nap beszélünk telefonon és mint kiderült, tényleg él az édesapja. Örülök neki, hogy a balesete után úgymond egy ilyen csodával ajándékozta meg az élet,de kicsit szomorú is vagyok, hisz nincs itt velem... Az élet elég unalmas nélküle, most  a szünet utáni első tanitási napomon, a harmadik órán ülök, ahol Magdi néni a Spanyol örökösödési háborút próbálja magyarázni, de azért közben a kovász készités rejtelmeibe is beavat minket. Nem hiszem, hogy sokáig fogom birni Balázs nélkül, de mindent beleadok. 

- Te mivel foglalkozol kedves? - zökkent ki gondolataimból Magdi néni. - Én.. Csak vázlatolok a tankönyvből.. - nyögök ki nagy nehezen valamit. - Ó, hát vannak még értelmes diákok is - erre mindenki nevetni kezdett, hisz tudjuk, hogy töri órán soha senki nem figyel. 

Óra után lementem a szekrényemhez, ahol szomorúan pillantom meg Balázsét az enyém mellett. Egyszer csak Eszter pattan oda mellém. - Szia Áron, rég beszéltünk - mondja kedves hangon. Szorosan magamhoz ölelem, hisz Eszter az egyetlen aki középiskolás éveim alatt tényleg mindig mellettem volt. - Te is rettenetesen hiányoztál nekem Eszter.. Ne haragudj, hogy a szünet alatt egyszer sem üzentem.. - mondom elszontyolodott hangon. - Van kedved meginni valamit az Egyszer Voltban? - kérdezi csalogatóan. - Ennyivel azt hiszem tartozom neked - mondom nevetve, noha nem volt túl sok kedvem Eszterrel tartani. 

Ahogy az utcán sétálunk végig a telefonomat szorongatom, hátha Balázs keresni fog, de nem történt semmi. Az Egyszer Volt csodás téli fényekben ragyog, most lehet a legjobban érezni a tél hideg, csipős erejét. Eszter extra csokis lattét rendelt, én viszont maradtam a kedvencemnél, az Oreo mánia Shake-nél. - És, hogy telt a szüneted Eszter? - teszem fel a kérdést érdeklődve. - Nagyon gyorsan, rengeteget tanultam, pihenni alig volt időm. - mondja, s még most is látszik a fáradtság a szemeiben. De gondolom, neked jól telt, hisz ott volt Balázs - mondja némi perverzséggel a hangjában. Nem látom a saját arcomat, de érzem, hogy totálisan elpirultam.

- Nagyon jó volt, ennyi időt még nem töltöttünk együtt soha és ahw nagyon örültem, hogy nálunk volt.. Kár, hogy elkellett mennie. Persze örülök, hogy életben van az édesapja, de nagyon hiányzik. Nem tudom, hogy mikor látom újra..  - Elhiszem, hogy nagyon hiányzik de hidd el hamarosan láthatod - próbál vigasztalni Eszter. - És neked van most valakid? - nézek rá pimaszul. - Hááát, van egy új srác a suliban - kezdi kipirulva. - A neve Máté és ah, iszonyat helyes. A 11/A-ba jár. Ma láttam a folyosón és minden adatot összeszedtem róla a neten - mondja kinosan, mire én elnevettem magam. - Igen Eszti, az informatikai készségeid még most is eget rengetően jól müködnek. 

Nagyjából még 1-1,5 órát beszélgettünk aztán kezdett sötétedni és elkellett indulnom a kollégiumba. Ahogy sétálgattam az utcán, kezdett olyan érzésem lenni, mintha valaki követne. Folyamatosan hátra néztem, de nem láttam senkit. Aztán a kollégium előtt néhány méterrel valaki ráteszi a kezét a vállamra. Ismerős volt az érintés, ezért rögtön megfordultam. - Balázs te vagy az? - majd lassan megfordulok, és tényleg őt pillantom meg. Köpni, nyelni nem tudtam a boldogságtól, rögtön magamhoz öleltem és megcsókoltam. - Istenem végre itt vagy - mondom lassan már könnyezve a boldogságtól. Balázs egy szót sem szólt, csak szorosan ölelt, majd a fejemet megfogva, a vállához szoritott. - Mi a baj? - túrom ki az arcom lassan a vállából. Nem örülsz, hogy láthatsz? - s ezután a kérdés után összecsuklott és sirni kezdett. 

- De igen Áron, nagyon örülök, hogy láthatlak, mióta elmentem azt vártam, hogy újra láthassalak - mondja könnyeivel küszködve. - Balázs.. Megijesztesz.. Mondd el mi a baj - vágok közbe idegesen. Balázs ekkor feláll és kezeit az arcomra helyezi. - Áron.. - kezdi fájdalmas hangon - mint ahogy a telefonban is mondtam mindig.. Apukám tényleg életben van.. És ez rengeteg mindent megváltoztat.. Áron.. Nekem.. vissza kell költöznöm Pestre.. 

Miután ezek a szavak elhagyták Balázs ajkait kicsordult a könnyem. Próbáltam nem összeesni, de alig álltam a lábamon. - Mikor indultok? - kérdezem remegő hangon. - Holnap lesz az utolsó napom a suliban.. - mondja ki nagy nehezen. - De ne aggódj Áron, rengetegen élnek távkapcsolatban.. Nekünk is menni fog.. Ez nem akadálya annak hogy együtt legyünk... Ugye? 

Nem tudtam mit mondhatnék. Megszünt körülöttem minden. Csak álltam és néztem a semmibe. Reménykedtem, hogy ez csak egy álom és hamarosan felébredek. De sajnos nem igy történt. - Nézd Balázs én.. Erre most nem tudok jelenleg reagálni. Majd beszélünk.. - s ezekkel a szavakkal, minden köszönés nélkül elkezdtem a kollégium felé sétálni. A bejárati ajtónál vissza néztem, Balázs ugyanabban a pozícióban áll, de én még csak nem is integetek neki. Örülök neki, hogy boldog, de itt fog hagyni engem. Az ember akit a legjobban szeretek, akiért bármit megtennék, akit a balesete után minden erőmmel ápoltam.. Itt hagy.. Soha nem tudtam igazán, hogy mi is a szivfájdalom, de azt hiszem most már tudom.. 

Balázs folyton hivogat, de nincs erőm beszélni vele. Ezért amikor beesek a szobámba, ruhástól mindenestől becsapódok az ágyamba, majd álomba sirtam magam. 

A mai reggel különleges. Az egész nap különleges, ha azt nézzük. Ma sétál ki az életemből az akit a legjobban szeretek. És én semmit nem tehetek. Érthető, hogy a családját választja.. De akkor én mi vagyok?