1. Győzelem (Befejezett)

5. Fejezet (Destiny)

Jóval Fayetteville határán túl álltam meg. Az ismeretlen láthatóan jobban volt. Kiszálltunk az autóból, és magához vont.
-Csukd be a szemeidet! – hallottam az utasítást.
Ismét hallgattam rá. Ha ez így folytatódik, még megtérek és szent leszek. Ezen magamban nevetni kezdtem.
A karjai hirtelen eltűntek rólam, én pedig kinyitottam a szemeimet.
Megdöbbentem.
A város határából egyenesen egy motel szobába kerültünk.
Szédültem. Mi ez az egész?
-Magyarázatot követelek! – csend. –Most!
- Nincs jogod követelőzni! – mondta miközben leült az ágyra.
- Ó szívem, dehogy nincs! Mi a fene ez az egész? Miért akart megölni az a szörnyeteg? Miért kellett eljönnöm otthonról? De a legfontosabb: ki a franc vagy te és miért ittad meg a vérem?
A csuklóm már nem vérzett, de azért rászorítottam egy papír zsebkendőt, és fájdalmas arcot vágtam. Higgye csak azt, hogy milyen fájdalmaim vannak, és marja jó erős bűntudat, hogy ezt a fájdalmat ő okozta nekem. Természetesen, nem fájt már semennyire, de pokolian jó színésznő vagyok. Már azon szoktam gondolkozni, hogy Oscar díjat érdemelnék alkotásaimért.
A mini bárhoz mentem, és feltéptem az ajtaját. Körbenéztem benne. Üdítő, ásványvíz, vodka, whisky. Bingó. Kivettem az üveget, majd letelepedtem vele a fotelba. Lecsavartam a kupakot és jó nagyot húztam belőle.
-Az a szörnyeteg egy démon. – kezdett bele. – Lucifer inasa, egy végrehajtó. Évszázadok óta gyilkolja az olyan nőket, mint amilyen te vagy, ennek következtében a fajod kezd kihalni. Te az utolsó 12 tagja vagy. Kill feltett szándéka megölni őket. Én és pár barátom pedig meg fogjuk ezt akadályozni. Nem hagyjuk, hogy megöljenek titeket, bármi áron megvédünk mindenkit.
Még nem válaszolt minden kérdésemre, de már a hallottakat kellett megemésztenem.
Démonok nem léteznek csak a mesékben, ezzel akarnak rá ijeszteni a kisgyerekekre, hogy aludjanak el. Én mégis találkoztam egy démonnal és egy vámpírral ülök szemben. Valamiért hittem neki, látszott rajtuk, hogy nem emberek, és az emberek nem képesek alakot váltani, nem képesek egyik helyről a másikra repülni csupán az akaratuk segítségével.
Ismét ittam az alkoholból.
-Vámpír vagy. – motyogtam két korty után.
-Nem vagyok vámpír.
-De igen! A véremet ittad, vámpírnak kell lenned!
-Én is démon vagyok. Néha szükségünk van egy kis vérre, például, hogy gyorsabban gyógyuljunk, de ennyi. Mi nem a véren élünk. És megnyugodhatsz, többet nem haraplak meg, a te véred iszonyúan rossz.
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, az én vérem a legjobb az szent. Tökéletes vagyok így a vérem is az.
-Te nem olyan, vagy mint Killian. – jegyeztem meg.
-Killian tisztavérű démon, én viszont nem. Félig ember vagyok.
-És te is át tudsz változni olyan torz izévé?
-Nem.
Ennek örültem. Tetszik az, amit látok. De egy valamit még mindig nem értettem. Mi az, hogy az én fajom? Nem csak 12 ember él ebben a rohadt világban.
-Mi az én fajom? – kérdeztem meg hangosan.
- Papnő vagy. – válaszolta.
- Micsoda? – kérdeztem bután.
- Papnő. Különleges hatalommal rendelkező nő. 12-tök közül egyikőtök képes irányítani a Végzet Kardját. Az az egy személy képes megölni az összes démont a Földön. Az az egy békét hozhat a világodra.
- De akkor miért engem védesz? Állításod szerint vagyunk 12-en. Ha nem én vagyok az a személy, aki irányíthatja a kardot, akkor szó szerint cseszheted. Akkor a semmiért mentettél meg engem. Amúgy meg miért is védsz engem? Ha ez igaz, akkor téged is megöl az a személy.
- Megéri! – válaszolta szűkszavúan.
- Megéri feláldozni az életed? Megéri eldobni magadtól mindent?
- Nem tudod, hogy milyenek a démonok. Killian csak egy apró porszem a sivatagban. Nála sokkal hatalmasabb démonok élnek a világodban és embereket ölnek. A démonok nem a barátaim, hidd, el örömmel halok meg, ha megtaláljuk Végzetet. Addig is, vigyáznom kell rád, tehát könnyítsd meg a helyzetem, és ne okozz nekem problémát.
- Van egy védelmezőm. – nevettem fel hangosan.
Ekkor vettem észre, hogy már a fél üveg whiskym elfogyott. A táskámba nyúltam és elővettem a cigimet.
Rágyújtottam.
-Nem dohányozhatsz!
- Nem szabhatod meg, hogy mit tegyek és mit ne! – vágtam vissza.
- A végén megöl.
Vállat vontam.
-Valamiben meg kell halni. – mosolyogtam.
- De nem mindegy, hogy miben. – morogta.
Miután elszívtam a cigarettámat ismét az üveghez nyúltam. Nagy kortyokat ittam. Szükségem volt rá.
-Abba kellene ezt hagynod Jordan.
Az üveg majdnem kiesett a kezemből.
Megmerevedtem. Jaj, ne! Nincs erre szükségem, nem most. De a kék szemek megjelentek előttem. Hallottam, ahogy a fülembe súgja, hogy szeret. Hallottam, ahogy megígéri, hogy nem hagy el soha. Megráztam a fejem.
-Ne merj így hívni! Nem értem, hogy honnan tudod a nevem, de ne szólíts így! – sziszegtem. –Destiny, így hívnak!
Vállat vont.
Nem tudhatta, hogy nekem ez a név fájdalmat okoz. Nem tudhatta, hogy ezzel a névvel ismét darabokra török. Ismét megráztam a fejem.
Gondolatterelés. Gyorsan!
A fél démonra néztem. Tökéletes volt, nem lehetett benne hibát találni. Látszólag teljesen meggyógyult a támadás után. Megnedvesítettem ajkaimat. Behunytam a szemeimet, elöntött a vágy.
-Mi van?
- Mi a te neved?
- Nikolai. – felelte.
Tetszett a neve. Illet hozzá.  Ez a név erőt sugárzott, úgy ahogy ő maga is.
Megvan, hogy terelem el a gondolataimat.
Ittam még pár kortyot, majd letettem az üveget. A fél démonhoz mentem és hátra löktem az ágyon. Rámásztam.
-Mi a fene ütött beléd? – nézett rám kérdőn. –Részeg vagy!
Hangosan nevetni kezdtem.
-Talán egy ici-picit.
A füléhez hajoltam és lágyan megharaptam. Az ágyékához ültem és körkörösen mozgatni kezdtem a csípőmet. Ő egy határozott mozdulattal lelökött magáról és felállt.
-Hagyd ezt abba!
Felültem az ágyon.
-Miért kell abba hagynom kedvesem?
Csúnyán nézett. Ohó, itt valaki mérges. Isteni. Gondolatban pacsit adtam magamnak. Kb. 2 perc kellett ahhoz, hogy felmérgeljem. Nem döntöttem rekordot, de akkor is jó idő.
-Ne merj még egyszer ilyet csinálni! Sőt tegyél meg egy szívességet és ne is érj hozzám.
Nevettem.
-Fizethetsz is érte, ha az úgy jobban tetszik. – mosolyogtam rá.
- Fizetni?
- Nem egyszer feküdtem le pénzért férfiakkal Nikolai. Nincs abban semmi rossz. - sóhajtottam. –De elég drága vagyok.
- Inkább fejezd be a hülyeséged és vedd ki a kontaktlencséidet! Holnap az lesz az első dolgunk, hogy visszafestjük a hajad az eredeti színére!
Dühösen felálltam és visszaültem a megszokott fotelomba. Újra inni kezdtem. Legalább az alkohol nem néz le, az alkohol az egyetlen barátom. Ő szeret engem.
-Hallottad, amit mondtam?!
- Zavarnak a szemeim? – kérdeztem dühösen. –A fenébe is így születtem vágd, ki ha nem tetszik, de máshogy nem tudom megoldani ezt a problémádat! A hajam is ilyen születésem óta, és nem fogom befesteni senki kedvéért. – éreztem, hogy elindulnak a könnyeim. –Mindig ez volt, mindenki megvet a külsőm miatt. Mindenki csak az elkényeztetett emós tyúkot látja bennem, de nem tehetek róla oké? Ez vagyok én. A Pokolba is, miért nem lehet engem így elfogadni?
Utáltam magam, amiért elindultak a könnyeim. Az alkohol, az egyetlen igaz barátom, ellenem fordult. Kegyetlenül hátba támadt. Na, szép.
-Jordan. – kezdte lágyabban.
Felnyögtem.
-Ha már nem hívsz Destinynek, legalább ezt a nevemet ne használd! Nem is értem, hogy honnan tudod a nevem, de nem is igazán érdekel! Mond a Jordan név helyett, hogy Margaret vagy Gwendollyn, de ne ezt a nevet használd! – kiabáltam magamból kikelve.
- Úgy hívlak, ahogy nekem tetszik! – sziszegte.
- Akkor hívj csak Jordannek! Forgasd meg bennem még jobban a tőrt! – bőgtem.
Inni akartam, de ő kivette a kezemből. Na, tessék. Még ezt is elveszi tőlem.
-Hagyd abba a sírást!
Csuklani kezdtem és idétlenül nevetni.
-Még ezt is megtagadod tőlem. – nevettem hisztérikusan.
- Az én felügyeletem alatt nem fogsz sírni! – szögezte le.
Meg akartam szólalni, vissza akartam vágni, de nem ment. A szemeim lecsukódtak és mély álomba zuhantam.