1. Győzelem (Befejezett)

15. Fejezet

Killian tapsolt.
-Csodálatos beszéd volt édes de LaFayette grófnőm, csak az a baj, hogy esélyetek se lesz a kard közelébe menni.
Killian kezei üresek voltak, de a másik négy démon kardot tartott kezeikben. A fél démonok a Papnők elé álltak, szintén karddal a kezükben.
-Nem állíthattok meg minket grófnő.
- Ha nem is most, de a közel jövőben örökre halott leszel te szörnyeteg.
Előttem termett.
-Destiny. – hallottam Ethan hangját.
Nézzük a jó oldalát. Valaki aggódik értem.
-Beléptél a személyes terembe. – mondtam, de nem hátráltam meg. Az nem én lennék.
Killian közelről még ocsmányabb volt. Fura záptojás szagot árasztott. Arca torz volt, és nem is ért fel még a mellemig se. Szemei vörösen és veszélyesen csillogtak.
-Miért nem félsz tőlem? – sziszegte.
- Félnem kellene? – kérdeztem vissza. – Nem félek senkitől és semmitől.
- Meg akarlak gyilkolni.
- Bármikor meghalhatok Killian. És nem élhetem úgy az egész életem, hogy félek a haláltól.
Nevetett.
-Könnyítsd meg a helyzetem és hagyd, hogy megöljelek.
Most én nevettem fel.
Nem értettem magam. Tényleg nem féltem tőle, pedig tudtam, hogy egy mozdulattal végezhet velem. De nem rémisztett meg a halál gondolata. Még a Pokol se. Egyszer mindenki meghal. De az az egyszer nem most jött el.
-És hogy is képzelted ezt? Killian, nem fogok lemondani az életemről. Főleg nem miattad.
- Mi van akkor, ha végzek Nikolaial?
- A bátyád tud magára vigyázni.
- És mi van a te bátyáddal?
Nyeltem egyet.
-Őt ne merd bele keverni ebbe, világos? Ez nem róla szól, hanem rólunk. Ha egyetlen egy haja szála is meggörbül, én magam foglak a Pokolra küldeni, de most már örökre.
- Édes, vagy amikor fenyegetőzöl.
- Ez nem fenyegetés volt Killian, hanem ígéret.
- Fiúk! – szólt hátra.
A négy démon eltűnt. Majd egy-egy Papnő háta mögött jelentek meg. A fél démonoknak idejük nem volt cselekedni, a démonok egy határozott és hirtelen mozdulattal elvágták a négy Papnő torkát. A számhoz kaptam a többi lány pedig hangos sikításban tört ki.
A fél démonok megragadtak az életben maradt Papnők karját és eltűntek velük. Nikon kívül Ethan, Ashley, Ryan és Matt maradtak. Szóval az ő Papnőik haltak meg. Nikolai szomorúan rám nézett.
-Ez undorító húzás volt, te szemét.
- Csak megmutattam, hogy a halandók élete mennyire múlékony.
Rá meredtem.
-Előttük volt az egész élet! – kiabáltam. – De te és a szörnyeteg barátaid elvetetek tőlük mindent. És élveztétek, ti mocskok. Remélem látni, fogom, amikor megdöglesz te szemét!
Nevetett.
-A kedvenc grófnőm ideges.
Közben még több démon jelent meg. Végül nem lehetett mást hallani csak a kardok csattogását. Elmosódó alakokat láttam, nem tudtam kivenni, hogy ki kicsoda.
-Rohadj meg!
-Szivi, te csak csúnya dolgokat tudsz a fejemhez vágni?
- Az egyik leggusztustalanabb lénynek nem tudok szép szavakat mondani. Bocs, ilyen a természetem.
Az a rohadék csak nevetett rajtam.
-Ki a megbízód? – kérdeztem.
Jól tudtam a választ, de az ő szájából is hallani akartam.
-A hatalmas Lucifer. – mondta tisztelettel.
Most én nevettem fel és a szemeibe néztem.
-Üzenem Lucifernek, hogy hagyjon minket békén. – a talajra néztem. – Remélem hallod te szemét! – kiabáltam. – Szállj le rólunk végre! Hagyj minket békén! Vagy tudod mit? Ne a mocskos kis szolgáidat küld ránk, hanem gyere el te magad, te undorító féreg! Gyere el magad és nézz szembe velünk! Vagy talán félsz? – hangosan felnevetem. – Hát persze, most már értem. Te magad vagy az, aki fél. Félsz a haláltól Lucifer jobban, mint bárki más. De mondok valamit, sőt megígérem neked, hogy az én kezeim által fogsz meghalni. Ha nem is én vagyok Végzet, esküszöm akkor is én, öllek meg! Hallod ezt te rohadék? Megtalállak, és ha bele is halok, de megöllek! Magammal viszlek a Pokolba, de most már véglegesen!
Killian behunyta a szemeit.
-Hogy merészelsz így beszélni vele? Ő a királyok királya!
Felhorkantam.
-Ő egy szánalmas senki!
Killian elmosolyodott és adott egy hatalmas pofont. Akkora erejű volt, hogy repültem egy jó 5 métert. Végül egy falnak csapódtam és a földre estem. Éreztem a vér ízét a számban.
-Jordan! – hallottam Nikolai hangját.
- A fenébe Nikolai már ezerszer elmondtam, hogy ne hívj így!
Killian megjelent előttem és teljes erőből hasba rúgott. Ismét repültem a levegőben majd puff. Az egyik lány mellé estem.
A szemei nyitva voltak és hörögve vette a levegőt. Felültem. Nagyon fájt a hasam és a fejem is, de a lány fájdalmai mellett az én problémám semmiség volt. Letéptem egy darabot fekete ingjéből és a nyakára tekertem, majd jó erősen ráfogtam. Csupa vér lett mind két kezem, de nem érdekelt. Még megmenthetem ezt a lányt.
-Nem lesz semmi baj! – suttogtam neki.
-Persze, hogy nem lesz. – jelent meg előttünk Killian.
Torz mosoly ült az arcán. Majd a szemeimbe nézett és bele vágta a lányba a kardot. A lány teste elernyedt kezeim közt.
-Ne! – sikítottam.
Dühös voltam, legszívesebben letéptem volna a fejét. Ezt nem tehettem meg, de mást igen.
Felálltam és Killian elé álltam. Meglendítettem a karomat és hatalmasat bevertem neki. Még Dom tanította, és úgy látszik jól megtanultam, mert Killian orrából elindult a vér és fájdalom suhant át az arcán. Kicsit büszke voltam magamra.
-Te kis kurva! – kiabálta.
És végre megjött Niko. Lekötötte Killiant, aminek örültem, mert biztos halál várt volna rám az orra miatt. Behúzódtam a sarokba és átkaroltam a lábaimat.
Az a lány a kezeim közt halt meg. Killian csak úgy elvette tőle az életét, és gyűlöltem ezért. Bárcsak erősebb lennék és tudnék vele végezni. De én csak arra vagyok képes, hogy betörjem az orrát. Hisz én csak egy halandó vagyok, gyenge és törékeny.
És ekkor álltam fel. Nem ülhetek a sarokban, mint egy gyenge kislány. Mert nem vagyok gyenge. Nem adhatom fel.
Végig néztem a teremben. A földön csak a négy lány teste hevert, de démonok holttesteinek nyoma sem volt. Pedig megfogyatkoztak, ez látszott. Niko Killiannel küzdött. Matt és Ryan egyszerre két-két démon próbáltak megfékezni. Ethan egyszerre három démonnal harcolt, de Ashleyt nem láttam.
A másik irányba néztem, és megpillantottam őket. Ash a földön hevert, a démon rajta ült és a nyakát szorongatta. Ash kardja jó három méterre volt tőle, esélye se volt elérni. És ekkor történt meg. Nem gondolkoztam csak cselekedtem.
Elindultam feléjük. Mikor a kardhoz értem felkaptam. Volt súlya, nem is kevés, de jó érzés volt a kezembe fogni. Erőt adott. A démon észre se vette, amikor a háta mögé értem. Két kézzel megmarkoltam a kard markolatát és a magasba emeltem.
-Destiny a nevem. – szólaltam meg. – Csak, hogy tud, kinek a keze által halsz meg!
És átdöftem rajta a kardot. A démon felkiáltott majd a teste eltűnt. Ezért nem láttam démon testeket, mert haláluk után az is meg semmisül. Nem éreztem semmit, azért mert megöltem valakit. Nem éreztem mást csak elég tételt, a lányok miatt.
Ash hálásan rám nézett, én pedig felé nyújtottam a kezemet és segítettem neki felállni.
Visszaadtam neki a kardot.
-Köszönöm! – mondta hálásan.
Nikolai közbe végig engem nézett. Láttam a szemében valami furcsát. Talán hálát, nem tudom pontosan. Halványan rá mosolyogtam.
És ekkor történt meg. A fejemhez kaptam és a földre rogytam. Hatalmas fájdalom hasított belém.
Felsikítottam.
A földön hevertem magzat pózban és nem tudtam megmozdulni. A fájdalom az egész testemet átjárta. Olyan volt mintha valaki le akarná rólam tépni a bőrömet. Égetett, mart és piszkosul fájt.
Killian nevetése visszhangzott a teremben.
-Ez az Urunk büntetése számodra! – nevetett.
-Az..Urad..rohadjon..meg! – szűrtem a fogaimon keresztül.
Még nagyobb fájdalom járta át a testem. Nem hittem, hogy lehet még fokozni, de lehetett. A földön hevertem és rángatóztam. Dobáltam magam össze vissza hátha enyhül a fájdalom, de nem segített. Végül csak hangos sikolyaimat lehetett hallani a teremben és semmi mást.
Nem tudom mennyi idő telhetett el. Lehet, hogy percek, de akár órák is eltelhettek mire vége lett. A fájdalom amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozott a démonokkal együtt. Nem bírtam megmozdulni, nem bírtam tenni semmit. Csak feküdtem és hangosan szedtem a levegőt. Csak ekkor eszméltem rá, hogy valaki fogja a kezem. Lassan oldalra fordítottam a fejem. Ashley volt az.
-Sajnálom! – suttogta.
És ekkor kezdtem el sírni.
Ez a fél démon nem is ismer engem, de végig mellettem ült és fogta a kezem. A szemeiben fájdalom ült és könnyek. Ez a lány miattam sírt. Miattam még nem sírt senki a bátyámon kívül.
-Köszönöm! – mondtam elhalló hangon.
Nem értette, de nem számított.
-Menjünk! – hallottam Ethan hangját.
Ash elengedte a kezem, mert valaki az ölébe vett. Azt hittem, hogy Ethan az, de nem.
Niko erősen magához ölelt. Ahelyett, hogy kisétált volna velem az autóhoz kivillantotta magát. Ethan és Ash ültek elől én pedig hátul Niko karjaiban.
-Matt és Ryan? – suttogtam.
-Elmentek. Segítenek a többieknek.
- Niko. – suttogtam. – Meghaltak. Megölték őket, és nem tehettem semmit. – sírtam.
- Tettél! – mondta. – Nálad bátrabb és erősebb halandó nővel még soha nem találkoztam hosszú életem alatt.
-Ez nem igaz. – sírtam. – Nem tudtam őket megmenteni.
-Nem menthetsz meg mindenkit.
Erősen hozzá bújtam és beszívtam férfias illatát.
-Ne engedj el, jó?
-Nem foglak elengedni! – ígérte.
Behunytam a szemeimet és átadtam magam a fájdalomnak. Nem érdekelt már semmi, csak fájt. És így aludtam el.