1. Győzelem (Befejezett)

11. Fejezet (Nikolai)

Kirontottam a motelból. A fene vinné el ezt a nőt, és persze engem is. Az egóm, az önhitségem lesz egyszer a végzetem, ez biztos.
Beültem az autómba, majd nagy levegőket vettem. Gyűlölöm ezt a nőt, gyűlölöm őt.
Elővettem a kabátom zsebéből a mobilom és tárcsáztam az öcsémet. Természetesen nem a démont, hanem a fél démon testvéremet.
-Mit szeretnél Nikey? – szemforgatás. Még a hülye szemforgatás is arra az őrült nőre emlékeztetett.
-Ethan. – kezdtem. – Miért kell mindenkinek ilyen hülye beceneveket adnod?
Mindenkit becézgetett. Én pedig utáltam az enyémet. A Nikey annyira gyerekes volt, hogy az már fájt, de ő nem hagyta abba. Annyi kedvezményt adott, hogy társaságban nem hívott így, hogy megtarthassam a méltóságom.
-Így izgalmasabb. – nevetett. – Mit szeretnél?
- Cseréljünk Papnőt. – vágtam egyből a közepébe.
-Hé, hé, hé. Álljon meg a menet, ez nem így működik. Mi elég jól elvagyunk a kis liliomommal, szerintem békélj meg te is a tiéddel.
- Ethan, szerintem te nem érted. Nem bírom vele. Ez a nő egy igazi hárpia. Egy idegesítő, nagyképű, alkoholista ribanc.
-Szóval egy gyönyörű, magabiztos nőről van szó, aki szembe mer szállni veled, és te ezt gyűlölöd.
A fene vinné el, hogy ennyire ismer.
-Akkor se bírom vele Ethan. Fél percenkét idegesít fel, fél percenként. Teljesen kihoz a sodromból, alig bírom megfékezni magam. Nem tudok rá vigyázni, nem úgy, hogy legszívesebben én magam nyírnám ki.
-Hmm.
-Hmm, mi? – csattantam fel. – Hmm, akkor nyírd ki, vagy hmm, akkor cseréljünk?
- Nikey, ez nem így megy. Igen, velük kell lennünk, de ők nem tárgyak, akiket csak úgy cserélgethetünk egymás között. Ők emberek, törődnünk kell velük. Gondolj bele kicsit a helyzetükbe, kérlek. Elhoztuk őket mindentől, amit ismernek, és ha ez nem lenne elég belecsöppentek egy olyan háborúba, ami elméletileg csak a mesékben létezik. Az én liliomom, csak most kezd megnyílni nekem, nem tenne jót neki, ha valaki más folytatná tovább az én feladatomat. Ráadásul sorsoltunk, neked az a nő jutott, a sors hozott titeket össze, mert nektek dolgotok van egymással.
Igen, az öcsém egyáltalán nem olyan, mint én. Ő empatikus személy. Kemény, igazi férfi, viszont törődik is az emberekkel.
Talán jobban megértem egy kicsit a becenév mániáját, hisz csak olyan embereknek adunk becenevet, akikkel törődünk.
-Nos, lehet a sors akarja, hogy én végezzek vele. – morogtam.
Nevetett.
-Nem fogod őt megölni. Ezt te is tudod és én is, akármit csinál, inkább magára hagyod, mert te ennél jobb vagy.
-Nem hiszem, hogy percenként képes lennék magára hagyni. – nyögtem. – Tényleg borzalmas teremtés.
-És most mit tett, hogy ennyire felbosszantott?
-Megcsókolt. – hazudtam. Oké, én csókoltam meg, kétszer is, de na. Az ő hibája volt.
Az öcsém újra nevetni kezdett.
-Te jó ég! Mekkora bűnt követett el ez a lány. Miért nem élvezed ki inkább a társaságát Nikey? Ő is akarja, nagy valószínűséggel te is, akkor nem értem, hogy mi itt a probléma.
- Tényleg nem érted.
-Túl emberinek érzed mellette magad. – mutatott a lényegre. – Nem akartam kimondani, de ez az igazság.
- Gyűlölöm azért, mert embernek érzem magam mellette. – suttogtam végül. – Gyűlölöm azért, mert törődöm vele, mert fontos nekem, hogy jól legyen. Nem ismerem hosszú ideje, de fontos lett nekem Ethan. És nem tudom, hogy mit kellene tennem. Nem értem magam.
- Félig ember vagy testvér, ezt soha ne felejtsd el. Egyikünknek sem szabad elfelejtenie, hogy mi nem vagyunk szörnyek.
- Igaz, mi csak két világ száműzöttjei vagyunk.
- De itt vagyunk egymásnak, Nikolai. Amíg legalább egy olyan személy van az életemben, aki szeret és elfogad annak, aki vagyok, addig nincs bajom azzal, hogy mi igazából nem tartozunk sehova. – nagyot sóhajtott. – Hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, megteszem. Cseréljünk, akkor Papnőt, odaadom a kis liliomomat.
Megkönnyebbültem.
-Köszönöm. – mondtam hálásan. Nem is tudja, hogy mekkora terhet vett le a vállaimról, és persze azt se tudja, hogy ő mekkora terhet vállalt el.
- És mi a neve?
-Jordan. – vágtam rá egyből. Nem tudtam kimondani az igazi nevét. Magamban nem volt ezzel baj. Annyiszor kívántam már a Pokolba Destinyt, hogy az embertelen, magamban, mindig az igazi nevén átkoztam, de a valóságban nem tudtam azt kimondani.
- Nos, elég különleges neve van.
- Van vagy öt neve, én csak ezt az egyet jegyeztem meg.
Hazugság. Tudtam mind, a négy nevét, de erről neki nem kell tudnia.
-Tudathasadás? - nevetett az öcsém.
- Grófnő.
- Nikey, te tényleg szeretsz engem. Egy igazi nemest adsz nekem. Biztosan jól elleszünk kettecskén, ha igaz, amit róla mondtál.
Lehet, hogy mégse volt ez olyan jó ötlet. Az öcsém szereti a szépet és különlegeset. Destinyben mind a két dolog megvan, úgyhogy az öcsémnek boldog napjai lesznek. Ethan igazi lator, halmozza az élvezeteket, amikor csak megteheti. Destiny pedig nem fog tudni ellenállni az öcsémnek. Ki tudna?
Ethan tökéletes. Kb. 185 cm magas, izmos. a tekintetében mindig van valami kihívó, valami vadság, égkék tekintete mindig lázasan csillog. A haja természetesen szőke, mert miért is ne? Aranyszőke, hogy pontosabbak legyünk. Igazi szőke herceg, akiről minden lány csak álmodik. Ráadásul remek természete van. Kedves, törődő, szellemes, odaadó, és persze hű.
Kiköpött ellentétem. Nekem nem a szemeimben van a vadság, hanem az egész arcomon. Magasabb, és izmosabb is vagyok, mint ő, bár ez nem igazán számít. Az én hajam fekete, és hullámos. Soha nem lehet túl rövid, mert akkor nevetségesen nézek ki, a túl hosszú pedig nem férfias, tehát marad a szokásos vállig érő haj. A szemeim szürkék és hidegek. Nem tükröznek semmiféle érzelmet.
A szemeim és a hajam is az anyámtól örököltem, de mégse. Az anyám tele volt élettel, és érzésekkel. Belőlem pedig hiányoznak az érzések.
Mármint az esetek 90%-ban, amikor nem vagyok egy bizonyos hárpia mellett.
-Miután megismered, nem hiszem, hogy akarni fogod. – szólaltam meg végül.
-Szeretem a kihívásokat, Nikey. – nevetett.
- Jól van, legyen. Találkozzunk holnap este a szokott helyen és akkor majd meglátod. Találkozhatsz Lucifer, emberibb, de annál inkább gonoszabb női párjával. Ő az Antikrisztus.
- Ha tényleg annyira gyönyörű, mint ahogy elképzeltem, akkor felőlem az apokalipszis négy lovasa is lehetne, akkor is akarnám magamnak.
Csak forgattam a szemeimet.
-Akkor holnap este. – mondtam és kinyomtam.
Szóval már csak egy napot kell kibírnom a hárpiával.