1. Győzelem (Befejezett)

25. Fejezet (Destiny/Nikolai)

Az éjszaka csak lefeküdtünk az ágyra, Nikolai erősen magához húzott és így aludtunk el. Biztonságban éreztem magam a karjai közt, nem féltem, és ami a legfontosabb: nem voltak rémálmaim. Nem keltem fel egyszer sem éjszaka, nem történt semmi. Csak aludtunk és ez mindennél jobb volt.
Azt se tudom, hogy mikor keltem fel, csak abban voltam biztos, hogy Nik nincs mellettem. Hirtelen felültem az ágyon. Nikolai épp akkor lépett ki a fürdőszobából.
A pánikom elmúlt.
Rám mosolygott.
-Jó reggelt! – mondta boldogan.
Annyira más volt most. Mintha egy másik ember állna előttem. De nem csak ő változott, hanem én is.
-Jó reggelt! – mosolyogtam rá én is.
Hozzám sétált és lágy csókot nyomott a számra. Fura volt, de kellemes.
-Ma éjszaka nem voltak rémálmaid. – jegyezte meg.
Rá meredtem.
-Honnan tudsz az álmokról? – néztem rá bután.
- Sokszor sírtál és mindig Jordan nevét kántáltad. Csak sejthettem, hogy ez nem kellemes álom. De ma úgy aludtál, mint a tej.
- Mert velem voltál. – suttogtam halkan elrejtve az arcomat.
Éreztem, hogy elpirultam. Évek óta nem pirultam már el, és fura volt ez az érzés.
-Ne rejtsd el az arcodat, kérlek. – ült le velem szembe.
Rá néztem.
-Más emberré teszel. És ez tetszik.
Megfogta az arcomat és mélyen a szemeimbe nézett.
-Más emberré teszel. És ez tetszik. – ismételt engem, majd megcsókolt.
Karjai körém fonódtak és ledöntött az ágyra. Lekaptam róla a pólóját és erősen a hátába vájtam, ő válaszkép az ajkaimba harapott és beletúrt a hajamba. Felnyögtem.
A varázs pillanatok alatt megtört, mert megcsörrent Nikolai telefonja. Mély hangon felmordult és elengedett.
Kivette a zsebéből a telefonját, felvette és a füléhez emelte.
-Mi van? – rivallt a telefonba.
A telefonbeszélgetés nem tartott két percnél tovább. Mikor végzett ledobta a telefont és felkapta a pólóját.
-Ne haragudj, de el kell mennem. Carol csinált valami hülyeséget és természetesen nekem kell takarítanom utána. Ne haragudj, kérlek.
Halványan elmosolyodtam.
-Csak siess vissza. – mondtam neki.
- Azon leszek!
- És, Nikolai. Megteszel nekem valamit?
Rám nézett.
-Mond ki a nevem. – néztem rá.
Hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
-Destiny. – mondta és eltűnt.
És én mosolyogva keltem fel az ágyból.
.............................................................................

Nikolai

Carol és Tess a motel szobában ültek, és rám vártak.
-Mit tettél? – néztem a nőre.
-Véletlen volt. – nézett rám. – Mikor jöttünk ide egy démon meglátott minket, és az a férfi a semmiből jelent meg, nem akartam őt bántani, de a démon maga elé rántotta és véletlenül őt öltem meg a démon helyett. Utána a démon eltűnt, mi pedig eltűntettük a hullát.
-Ha eltüntettétek, akkor miért kellettem én? – néztem rá kérdőn.
- Utálod azt a kis öntelt libát, ezért gondoltuk, személyesen mondjuk el, tölthetnél velünk egy kis időt. – tette még hozzá halkan.
Ritka volt, amikor embert öltünk, de sajnos néha megesett. Mindig megvolt rá a megfelelő eljárásunk, és próbáltuk túltenni magunkat rajta.
-Nem érek rátok Carol. Sajnálom azt az embert, de elvégeztétek a feladatot, amit el kellett, semmi keresni valóm itt.
-Szóval igaz. – mondta lemondóan Carol.
Tess megfogta a kezét. Jézus Mária, ezek tényleg ennyire jóba lettek? Ethan nem túlzott.
-Mi igaz?
-Az hogy azt az emós libát dugod. – nézett rám Tess.
Kérdőn néztem Carolra.
-Tegnap este felhívott Vickey. – mondta.
Vickey, az áruló. Persze, hogy tőle tudja ezt Carol.
-Ő egy ember. – mondta undorral a hangjában. – Nem is lehettek igazán együtt, Nikolai 60 év micsoda? Te magad is tudhatnád, hogy nekünk 60 év semmit nem jelent, de egy embernek 60 év jelenti az egész életet. Ráadásul mi nem öregszünk, komolyan vele maradsz akkor is, amikor ő már vénasszony lesz?
-Ez nem a te dolgod Caroline! – mondtam végül. – És ha minden jól megy, akkor neki kell tőlem megválnia és nem fordítva. Nem is értem, hogy miért vonsz kérdőre, semmi közöd az életemhez.
- Te tényleg egy igazi seggfej vagy!- szólalt meg újra Tess. – Hát nem érted?
-Neked nem osztott senki lapot, kölyök. – mondtam neki.
Az arca vörös lett a dühtől.
-Destinyt is kölyöknek hívod? – nézett rám Carol. – Tudod, nem sokkal idősebb Tessnél.
-De érettebb a koránál. – mutattam a lényegre.
-Mi van benne, ami bennem soha nem volt meg? – suttogta Carol. – Tudtad nagyon jól, hogy szeretlek, mégse kellettem. Soha nem kezeltél igazi nőként, soha nem közelítettél felém.
- Rendben, Carol, azt hiszem, ennek a beszélgetésnek most van vége. Nem tudom, hogy mi ütött beléd, de nekem ennyi elég is volt.
- Miért vagyok ennyire szerethetetlen? – kiabálta magából kikelve. – Először Ethant kapta meg, most pedig téged. Ez nem igazság.
- Nem vagy szerethetetlen Carol. – néztem rá.
- Mégse kellettem. - suttogta.
- Figyelj, Carol. Szeretlek téged, de csak úgy, mint Sophiet vagy Samet. Soha nem gondoltam arra, hogy te meg én.
- Egy embert választottál, és nem a tieidet.
- Ez nem igaz. - néztem rá. - Mindanyiótokat választom, Carol. Ti vagytok a családom, de Destiny is az életem része lett.
- Ő még egy gyerek. - suttogta a nő.
- Nem ismered őt. Nem tudod, hogy milyen. Sokkal érettebb a koránál, csak nem tudja kezelni a fájdalmat és a veszteséget. Okos, inteligens ő tökéletes.
- Nincs tökéletes ember. - szúrta közbe Tess.
Halványan elmosolyodtam.
- Pont azért tökéletes, mert egyáltalán nem tökéletes.
- Emlézetet arra, hogy milyen embernek lenni. - világosodott meg Carol. - Emlékeztet arra, hogy milyen voltál régen. Elfogad téged, pedig ember. Emlékeztet az édesanyádra, ugye Nikolai?
Igaza volt. Emlékeztetett anyámra. De nem olyan beteg módon, ne értsetek félre. Az anyám volt a fény az életemben. Elfogadott annak, aki voltam, szeretett minden hibámmal, és minden rossz tulajdonságommal együtt. És mindig emlékeztetett arra, hogy én nem vagyok démon, hogy én nem vagyok szörnyeteg. Destiny is ezt teszi állandóan. Elfogad, mellettem áll, szeret és amikor démonként hivatkozom magamra, mindig közbe szúrja, hogy "Félig ember is vagy." Ő lett a fényem. Ő lett az én megváltásom.
– Mi nem lennénk jó párosítás. - zártam le végül a vitát.
-Nem tudhatod, addig, amíg nem próbáltad. – mondta lemondóan.
-Már nem is fogjuk kipróbálni.
-Szereted? – tette fel a kérdést.
Haboztam.
Nem azért mert nem voltam biztos magamban, hanem, mert féltem, hogy gyengének fogok tűnni, de aztán eszembe jutottak Destiny szavai. Azt mondta, hogy a szerelem erősebbé tesz, és igaza volt.
- Az életemnél is jobban szeretem őt, Carol. – mondtam végig a szemeibe nézve.
Carol szemei üresen csillogtak, semmit nem tudtam kivenni arcvonásaiból.
De tudtam, hogy ezzel a mondattal tönkre tettem mindent.
Végleg összetörtem.