1. Győzelem (Befejezett)

34. Fejezet

Berontottam a házunkba. Nem törődtem semmivel, nem érdekelt, hogy ki lát és ki nem. Átrohantam a folyosónkon, majd fel a Dominiccal közös szintünkre. Teljesen elveszetnek éreztem magam. Fáztam. De nem úgy mint mindenki. Nem a testem fázott, hanem a lelkem. És tudtam, hogy ez nem lesz jó. Szinte feltéptem az ajtómat, úgy törtem be saját szobámba. De nem lehettem egyedül, mert a bátyám várt rám.
-Hagyj magamra! – sírtam.
- Mi történt? – indult meg felém.
Nem feleltem csak a szőnyegemet bámultam.
-Destiny, mi történt? – ismételte meg a kérdést.
- Elment. – suttogtam.
-Ki?
- Itt hagyott engem Dominic! – sikítottam. Teljesen kikeltem önmagamból. – Elment. Kisétált az életemből, pedig megígérte, hogy velem lesz. Megígérte, hogy soha nem hagy el, mégis itt hagyott engem. Nikolai, amilyen gyorsan jött az életembe olyan gyorsan is távozott.
-Nikolai elment?
Csak bólintani tudtam.
Hangosan hallani, egy másik ember szájából még rosszabb volt.
-Miért? – kérdezte halkan.
- Így akar védeni. De ezzel nem véd. Azt mondta, hogy így Killian nem fog keresni, hogy így mindenki, akit szeretek biztonságban lesz. Killian azt hiszi, hogy meghaltam, ha Nikolai nincs mellettem, nem is fogja megtudni, hogy élek. Ezért ment el.
-Dessy, én nem akarom őt pártolni, de valamilyen szinten meglehet őt érteni. Ő csak azt akarja, hogy biztonságban legyél.
- Nem! Nem lehet megérteni! Mellettem kellett volna maradnia, mert megígérte.
- Ő így óv téged Des.
- Nem! Ő csak magát óvja! – kiabáltam. – Azt mondta, hogy mellettem már majdnem teljesen embernek érezte magát és ő nem akar emberi lenni. Ő jobban szereti a démoni énjét, mint engem. Nem akar fájdalmat érezni, nem akar gyengének tűnni. Megjátssza magát, meg akar felelni mindenkinek, és közben elfelejti, hogy milyen igazán önmagának lenni. Azt hiszi, hogy a szeretet gyengévé teszi, nem tudja, hogy a szeretet milyen erővel tud felruházni. Mindenkit csak ellök magától. Nem akarja, hogy szeressék.
- Ő más Destiny. Nem ismerem őt úgy, mint te, de ő nem ember. Csak ő tudhatja, hogy ki akar lenni. És ha ő a démont választja, akkor ezt el kell fogadnod, tovább kell lépned, és hidd el nekem, hogy egy idő után jobb lesz.
- Nem lesz jobb! – kiabáltam tovább. – Nem azt akarom, hogy jobb legyen! Őt akarom! Szeretem, szerelmes vagyok belé és soha többé nem fogom látni. Elment. Ő is magamra hagyott, és nem fogom bírni. Megszakadok belül, elemészt a fájdalom.
- Ki fogod bírni! Erős vagy, és túl fogsz lépni rajta!
- De én nem akarok! Nem akarok tovább lépni. Nem akarom elfelejteni, nem akarok úgy tenni mintha nem is létezett volna. Mert létezett. Elérte, hogy belé szeressek aztán pedig elment.
Dominic megindult felém. Nem szólt semmit, csak kitárta a karjait és jó erősen magához ölelt. Telt az idő, és én csak bőgtem a bátyám vállán. Nem szóltam semmit, csak erősen kapaszkodtam abba a személybe, aki soha nem okozott nekem csalódást. Erősen kapaszkodtam a Fényembe, mert tudtam, hogy nagyon nagy szükségem lesz rá.
A fájdalom egyre rosszabb lett. Bármi mást elviselek, de ezt nem. Ehhez már túl gyenge vagyok.
-Minden rendben lesz, ígérem! – suttogta a fülembe.
- Minden rendbe lenne, ha nem ment volna el. Ha nem hagyott volna engem egyedül a fájdalommal.
- El fog múlni!
- Igazából nem akarom, hogy elmúljon! Ez emlékeztet engem rá. Emlékeztet arra, hogy kit veszítettem el.
- El kell fogadnod a döntését Des. A fájdalom pedig egy idő után el fog múlni. Lehet, hogy nem holnap vagy jövő héten. De egy idő után már azt fogod észrevenni, hogy elmúlt.
Hevesen rázni kezdtem a fejem.
-Nem fog elmúlni. Jordan halála után is ez volt. És még mindig fáj, ami vele történt. Nem fogok tudni tovább lépni Nikolaion se. Olyan ez mintha nem kapnék levegőt. Mintha valaki hideg kezekkel szorítaná a légcsövemet, hogy ne jusson a tüdőmbe semmi levegő. Üresnek érzem magam, nem hagyott maga után semmit csak az ürességet és fájdalmat. Én csak meg akarom ezt szüntetni. Bárcsak meg tudnám gátolni azt, hogy érezzek.
- De érezned kell! Mindent érezned kell Destiny, szeretetet, haragot és még a fájdalmat is. Hisz ettől maradsz ember; a fájdalomtól.
Dominic utolsó mondata ismerősen csengett, de nem tudtam, hogy miért. Olyan volt, mintha ez a mondat nem rég még az én számat hagyta volna el, de tudtam, hogy ez hülyeség. Én ilyet soha nem mondtam volna.
-Ha ez az ára, akkor nem akarok ember lenni. – suttogtam.
A bátyám csak rázta a fejét és közbe a hátamat simogatta.
-Des, Jordan halála után is ez volt. .- kezdte. – Utána, nos, ne haragudj meg rám, de kurva lettél. Csak nyugtass meg, hogy most nem ez lesz.
-Nem fog megtörténni. Megváltoztam. Én.. tudom, hogy most nagyon elviselhetetlen vagyok, és nem akartam mindezt rád zúdítani, és tudom, hogy legszívesebben már megfojtanál, és most mindent feketébe látok, de igazad van. Egy idő után helyre fogok jönni.
Dominic elengedett, nyomott egy puszit a homlokomra, majd elindult az ajtó felé.
-Köszönöm! – mondtam.
- Ez a feladatom!
Dominic már majdnem kilépett az ajtón, amikor utána szóltam.
-Dominic! – hátra nézett a válla felett. – Destiny de LaFayette vagyok, egy igazi túlélő.
- Rendbe fogsz jönni! – erősített meg, majd ki sétált az ajtón.