1. Győzelem (Befejezett)

35. Fejezet

Csak telt az idő. Egyik pillanatban még a szobámba sírtam, aztán pedig már az egyetem padjában ültem és hallgathattam az igazán érdekfeszítő előadásokat. Ma kifejezetten örültem annak, hogy vége a napnak. Úgy véltem, hogy reggel kevés alkoholt vittem be a szervezetembe. Igazából nem érdekelt az egyetem, de nem akartam teljesen részegen bejönni. Dominicnak megígértem, hogy nem kurválkodom többet, és ezt be is tartottam. Nem kértem pénzt a szexért.
Mikor kicsengettek mindenki összekapta a dolgait, majd kirohant a teremből. Én voltam az utolsó. Mikor összeszedtem mindenem elindultam az ajtó fele.
-Destiny, kérlek, várj egy percet. – nézett fel rám a tanárom.
Megálltam az asztala előtt. Végigmértem az előttem álló férfit. Öltönye ráfeszült izmos testére. Leült az asztal szélére. Nem értettem, hogyan is lehet professzor. 185 centiméter magas lehetett, izmos, tökéletes test, markáns férfias arc. Barna haj, és igéző zöld tekintet. Senki nem mondta volna meg róla, hogy 35 éves. Sőt!
Iszonyúan szexi volt, és ha nem lett volna az apám barátja már rég rávetettem volna magam. De így sajnos nem tehettem meg.
-Destiny, te ittál? – kérdezte.
- Dehogy! – tagadtam egyből.
- Árad belőled valami jó márkájú whiskynek az illata.
A fenébe. Pedig kétszer is fogat mostam és rágót is vettem be.
-Nos. Akkor lehet, hogy ittam egy két kortyot.
- Destiny, ugye tudod, hogy ez egy egyetem? Egy olyan egyetem, ami elég színvonalas. Ide nem bulizni jönnek a diákok. Te is az órák miatt jöttél ide, azért, hogy tanulj és ügyvéd lehessen belőled. Az alkoholfogyasztást korlátold az órák utánra. Nem egyszer láttam már, hogy ittasan jössz be. Még nem szóltam Stevnek, de ha így folytatod, akkor megteszem. Ne rontsd el Destiny!
Nem akartam neki mondani, hogy nem is akarok ügyvéd lenni, de ezt kell tennem. Művészeti egyetemre akartam jelentkezni, de láttam anyám arcán, a csalódást, így kivételesen azt tettem, ami nekik jó, amit elvárnak tőlem.
-Te pedig ne mond meg, hogy mit csináljak és mit ne Henry.
Igen, tegeztem. Amióta az eszemet tudom, ismerem őt. Apa nagyon fiatal korában karolta fel Henryt, mondhatni nálunk nőtt fel. Amikor kicsi voltam nagyon sokat voltam vele. Volt, hogy nála töltöttem az egész nyári szünetet, hiába fiatal apámhoz képest, olyan ő nekem mintha a második apám lenne. És igen. Még egy ok, amiért nem másztam rá. Túl bizarr lett volna egy olyan személlyel szexxelni akire apaként tekintek.
-Pedig nagyon úgy látom, hogy meg kell mondanom, hogy mit csinálj és mit ne. Azt hittem, hogy több eszed van ennél Destiny. Azt hittem, hogy felnőttél, de csalódnom kellett benned. Mostanában mindig csak csalódóm. Pletykák keringenek rólad és a kis fizetős kalandjaidról, a nyári eltűnésedről és még sorolhatnám. Én pedig tartom a hátam miattad, de te ezt nem tudod értékelni. Nem tudom, hogy mit miért tettél, mégis próbállak megvédeni, mert úgy érzem ez a feladatom. Tudod, hogy nincs családom, hogy nincsenek gyerekeim, de te olyan vagy mintha a lányom lennél. Mindig bíztam benned, azt hittem, hogy elég jó kapcsolatunk van ahhoz, hogy megbízz bennem, de te nem tetted meg. Kirekesztettél és csalódást okoztál.
Mondani akartam valamit. Valamit, amivel kimagyarázom magam, de nem tettem meg. Nem fogok magyarázkodni. Az én életem, úgy rontom el, ahogy akarom. És ha tanulok, belőle tanulok, ha nem meg nem.
Így nem mondtam semmit, csak hátat fordítottam neki és elindultam a kijárat felé. Megfogtam a kilincset, majd visszanéztem rá a vállam felett.
-Destiny de LaFayette csak csalódást tud okozni az embereknek. Sajnálom, hogy ismersz engem Henry! – és kimentem az ajtón.
.............................................................................

Csak csendben végig akartam sétálni az egyetem campusán, majd be akartam menni a saját kollégiumi szobámba, de nem tehettem meg. Ahogy kiléptem az ajtón riporterek tömkelege fogadott. Három hónapja történt. Miért kell még mindig zaklatniuk? A franc vigye el őket!
-Destiny hova tűnt el egy teljes hónapon keresztül?
- Destiny, igaz, hogy pénzért árultad a tested?
- Destiny, hova tűntél annyi időre?
- Igaz, hogy egy férfival töltötted azt az időt?
A kérdések minden oldalról csak ömlöttek. Az arcomba nyomták a kamerájukat, úgy fényképeztek és videóztak. Valahogy betelt a pohár. Három hónapig tűrtem, de már elég volt. A testem remegni kezdett és a könnyeim is elindultak.
-Annyira undorítóak! – kiabáltam. – Mi közük van a magán életemhez? Miért ássák bele magukat mindenbe? Miért akarnak mindenről tudni? Élvezik, ha tönkre tehetik az emberek életét egy-egy szaftos kis sztorival? Tudni akarnak mindent? Hmm, legyen. Remélem mindenki bekapcsolta a kameráit, mert egyszer fogom elmondani. Igen kurva voltam. Pénzért dugtam. Hogy miért? Mert autóbalesetet szenvedtem és a vőlegényem meghalt mellettem. Nem tudtam feldolgozni. A nyáron pedig meg akartak ölni. Bujkálnom kellett, nem jöhettem haza. Egy férfi védett engem, én bolond pedig belé szerettem. Tudják mi a vicces? A férfi elmebeteg öccse akart engem megölni. A kedves rokon elrabolta a bátyámat, én pedig megmentettem őt. Le karta döfni a bátyámat én pedig közéjük álltam. Majdnem meghaltam. – a fejem majd szétrobbant. – Mit akarnak még tudni? Elmondjam, hogy milyen érzés az, amikor egy kard átszakítja az egész testem? A fájdalom érdekli magukat? Arra kíváncsiak? Akkor el kell mondanom, hogy piszkosul fájt. A bátyám karjaiba haldokoltam, de végül túléltem. A szerelmem ismét elhagyott, megint magamra maradtam. A sors iróniája, nem? – mint egy őrült nevetni kezdtem. – Tessék, tudnak mindent, indulhat a Destiny de LaFayette elcseszett életéről szóló show.
És ekkor valaki hátulról elkapott és magához rántott.
-Ha valaki az elhangzottakat nyilvánosságra meri hozni, bepereljük, és addig nem állunk le amíg az utolsó dollárjától meg nem fosztottuk az illetőt. Beperelem mindegyikőjüket, zaklatásért is, ha most azonnal nem tűnnek el innen! – kiabálta Henry. – Most pedig takarodjanak a Pokolba!
Henry magához húzott és visszarángatott az egyetemre. Nem egy riportert fellökött, de látszólag nem érdekelte. Berángatott az irodájába, és az ajtót is bezárta.
-Köszönöm! – suttogtam.
- Nem hagyhatod, hogy ezt hozzák ki belőled Destiny! El kell rejtened az érzelmeidet, és el kell mellettük sétálnod, mintha ott se lennének. Nem adhatod így ki magad!
- Nem bírtam tovább. Nem bírom tovább!
- A férfi miatt, ugye? Nikolai, ha jól tudom.
Amit most mondott letaglózott. Nem mondtam neki semmit Nikről. Még a nevét se kellene tudnia.
-Apád elmesélt mindent. – magyarázta.
- Mi mindent? – suttogtam.
- A démonokat, hogy Papnő vagy. Azt, hogy megmentetted a bátyád életét, meghaltál majd visszajöttél. És azt is, hogy a fél démon szerelmed elhagyott.
- És te elhitted neki?
- Mindig is érdekelt a természetfeletti. – vont vállat.
- Én..
- Ne! Nem kell mondanod semmit. Tudom, hogy nehéz elveszíteni egy olyan embert, akit szeretsz, de egy idő után könnyebb lesz, csak addig ne tedd tönkre magad. Ne csináld azt a férfiakkal, és mindenekelőtt szard le a sajtót. Ne hagy, hogy leleplezzenek!
- Már nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Nem akarom többé megjátszani magam. Csak az az ember akarok lenni, aki Nikolai mellett voltam. Miatta jobb ember lettem.
- És miatta majdnem meghaltál. – mondta. – Tudom, hogy mit miért tett, és nem akarom, hogy utáld őt, vagy ilyenek, de azt se akarom, hogy szeresd. Tönkre tesz téged, és te ennél sokkal jobbat, sokkal többet érdemelsz Destiny!
- Mégis mit? Minden férfi, akit szerettem valaha elhagyott. Vagy meghalt, vagy lelépett. Mégis mit kellene tennem? A szerelem szívás. De az még rosszabb, amikor mind a ketten szeretitek egymást, de valami oknál fogva nem lehettek együtt.
- Akkor élj! Csak kapcsolj ki. Menj el szórakozni, ismerkedj, keress barátokat.
- Vannak barátaim. – suttogtam és a szívem egyből sajogni kezdett Ash és Ethan gondolatára. Ethannel nem beszéltem azóta, hogy utoljára ott hagyott minket a motelba, de Ash havonta kétszer háromszor felhív. Nem sokat beszélünk, de ez is több mint a semmi. Mondta, hogy Ethan is akart hívni, de Nikolai miatt nem teszi meg. Asht pedig nem érdekli Nikolai.
- Akkor ne keress senkit, csak élj! Viselkedj úgy mint egy normális 20 éves fiatal nő és próbálj meg felejteni.
Felemeltem a fejem és a szemeibe néztem.
-Nem megy. – suttogtam. – Mert emlékszem. Emlékszem minden pillanatra, amit velük töltöttem, és emlékszem, hogy azokban a pillanatokban boldog voltam. És én csak ezt akarom, boldog akarok lenni velük. Henry, nekem soha nem voltak barátaim, de most kaptam kettőt is. Jordan után nem voltam szerelmes, most mégis megtörtént. Velük boldog voltam, nem kellett megjátszanom magam. Mellettük önmagam lehettem. Egy kis időre a régi lehettem, de minden elveszett. Pedig nekem nem kell pénz, nem kell semmi. Csak a barátaimat és a szerelmemet szeretném vissza kapni. Hát olyan nagy kérés ez?
Henry nem mondott semmit, csak hozzám sétált és magához ölelt. Erősen belé kapaszkodtam és soha többé nem akartam elengedni. Nem is vettem észre, hogy ennyire hiányzik nekem.
-A lány, akiről beszéltél most is itt van. Végre megengedted, hogy lássalak téged D. – szólított azon a becenéven, amit csak ő használt. Csak egy betű volt, de mégis tele szeretettel tudta kimondani. – Én mindig itt leszek neked, történhet bármi, rám számíthatsz! Köszönöm! – suttogta a hajamba. – Köszönöm, hogy megint láthattam a lányt, aki régen voltál. Van még esély a megváltásra D!