1. Győzelem (Befejezett)

16. Fejezet (Nikolai)

Érzelmek kavarogtak bennem, fura érzés volt és meg is rémített. Ez a lány lesz a végzetem, ebben biztos voltam.
-Ne engedj el, jó?
-Nem foglak elengedni! – ígértem meg neki.
Csak ez a két mondat visszhangzott a fejemben. Nem is értettem, hogy miért ígértem neki, ilyet, de akkor helyesnek véltem. Hogy őszinte legyek, még most is helyesnek vélem. Nem akartam őt elengedni, ezek után soha többé.
-Mi van akkor ha Végzet meghalt? – suttogta Ash.
- Akkor megszoptuk. – mondta Ethan. Én is így gondoltam. Ha Végzet meghalt délután, akkor esélyünk sincs a démonok ellen.
-És mi lesz vele? – mutatott be Ethan.
Destiny az ágyon feküdt. Még nem tért magához. Nem is értem, hogy hogyan lehet életben. Lucifer kínzását, egyetlen egy halandó sem élte túl eddig.
-Ő erős. – szólalt meg Ash. – Van ebben a lányban valami Nik.
Meg akartam szólalni, mondanom kellett volna valamit, de nem ment. Még mindig a történtek hatása alatt álltam. Szembe szállt Killiannel, nyíltan szembe szállt Luciferrel, és még mindig életben van. Megmentette a húgom életét, harcolt saját magáért. Hogy lehetett erre képes?
Ashley nem a testvérem, legalábbis nem vér szerint, de mi hárman egy család voltunk. Ethant én neveltem fel, Ash pedig később csatlakozott hozzánk. Testvérek voltunk, és harcoltunk egymásért. Destiny ma megmentette az egyik testvéremet, és fogalmam sincs, hogy hogyan kellene ezt meghálálnom neki.
-Nikolai! – csattant Ash hangja. – Szólalj már meg végre!
Ránéztem.
-Destiny, harcos. – mondtam ki, amit gondoltam. – Ez lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy még életben van.
-Megmentett engem, Nik. – suttogta Ash. – Nem is ismert, de megmentett.
- Ő egy nagyon jó ember. – szólt közbe Ethan. – Különleges, és értékes. – itt sokat mondóan rám nézett.
-Ne csinálj úgy, mintha ismernéd. – csattantam fel. – Közülünk csak én ismerem őt igazán, úgy hogy ne csináljatok úgy, mintha törődnétek vele.
Ethan horkantott.
-Mert te olyan nagyon törődsz vele, ugye? Basszus, még a nevét se mondod ki. Láttad, te már az arcát, akkor, amikor Jordannek hívod? Láttad a fájdalmat átsuhanni rajta? Basszus, Nik nap, mint nap fájdalmat okozol neki, és még csak le se szarod. Ne légy képmutató, Nikolai.
Dühösen az öcsémre néztem.
-Ja, mert te törődsz vele, ugye? Fél napja se ismered, de már megdugtad, te szemét.
-Szóval ez szúrja a szemed ugye? – lépett közelebb ő is. – Hogy volt egy kellemes fél óránk? Hát baszd meg magad Nikey, szerintem az alatt a fél óra alatt többet mesélt magáról, mint neked egész idáig. Talán észrevette, hogy velem lehet normálisan beszélgetni, talán észrevette, hogy e rövid idő alatt többet törődtem vele, mint te egész idő alatt. Na, mond bátyám, akkor most ki a rossz ember?
A kezeim ökölbe szorultak. Igaza volt. Teljes mértékben igaza volt, és természetesen ez zavart a legjobban.
Dühös voltam. A fene vinné el! Nem fogom megütni az öcsémet, kurvára nem fogom megütni az öcsémet.
-Hagyjátok abba! - szólt közbe Ash. – Ha Destiny felébred, nem akarom, hogy ezt kelljen hallgatnia.
-Órákig nem fog még felébredni. – mondta Ethan, de közbe engem nézett. – Köszönjük ezt Nikolainak. Megint törődött mindenkivel, csak azzal a személlyel nem, aki tényleg fontos neki, és ennek ez lett a vége. Gratulálok, remélem, most boldog vagy. Örüljünk annak, hogy megmaradt az ép elméje a mai nap után.
-Azt tettem, amit tennem kellett! – csattantam fel. – Nem lehetek mindig mellette, nem foghatom állandóan a kezét. Harcolnom kellett, és ő is harcolt. A maga módján, de harcolt.
-Igen, tehát saját magának köszönheti, hogy életben van, és nem neked.
-Nem is neked. Tudod mit? Ha már úgyis olyan jól elvoltatok ketten, odaadom őt neked. Vigyázhatsz rá, és addig kefélheted, amíg ő engedi. Mind a kettőtöknek jó lesz, szavamat adom.
-Nem is próbáltad, honnan tudod, hogy jó lenne neked? Velem bezzeg jó volt, lehet szavadon foglak, ez a lány lehetne az enyém.
-Nem! – kiabáltam.
-Miért ne, Nikey? Azt mondtad vihetem, felőled meg is halhatna, én törődnék vele, elhiheted.
-Fontos nekem! – üvöltöttem magamból kikelve.
Az öcsém hangosan nevetni kezdett. Az arcáról minden düh eltűnt, vidám volt, úgy ahogy Ash. Ő úgy mosolygott, mintha csapdába csaltak volna, és ez is volt az igazság. Ez a két isten csapása ezt akarta hallani. Ethan azért hergelt, hogy kimondjam.
- Baszd meg Ethan! – mondtam végül, majd elfordultam, hogy rá lássak Destinyre. Békésen feküdt az ágyon, az arca nyugodt volt. – Annyira különleges. – mondtam. – Annyira tiszta. A lelke állandóan ragyog, mindig azt mondja, hogy neki nincs lelke, de tudom, hogy ez nem így van. Csak történt vele valami, ami összetörte, azt akarja, hogy az emberek azt higgyék, nincsenek érzései, de amikor valaki beszél, vele rájön, hogy ez nem így van. Amikor a bátyjáról mesél, akkor szinte kicsattan az érzelmektől. Annyira nagyon szereti, hogy azt szavakba nem lehet önteni, meg is halna helyette, tudom. És engem is elfogad úgy, ahogy vagyok. Nem fél tőlem, szembe száll velem, harcol és dacol velem minden nap, és ez kikészít, mégis ez tetszik benne a legjobban. – visszafordultam a testvéreim felé. – Ne értsetek félre. Nincsenek irányában érzéseim, viszont fontos nekem, nagyon fontos.
-Tudjuk. – mondta Ethan. – Már akkor tudtuk, amikor behoztad hozzánk, és azt is tudtuk, hogy páratlan teremtés, mert képes volt belépni egy fél démonokkal teli szobába. Nem sok halandó tenne ezt meg.
-Túl makacs ahhoz, hogy meghátráljon. – mosolyogtam halványan.
-És akkor most mi lesz? – kérdezte Ash. – Killian egyre veszélyesebb lesz. Tennünk kell valamit, el kell őket vinnünk a kardhoz. Be kell fejeznünk a játékot, addig, amíg van esélyünk.
-Tudom. – mondtam halkan.
És tényleg így volt. Tudtam, hogy meg kell tennünk. Tudtam, hogy abba kell hagynunk a játékot, és véget kell vetnünk az egésznek. Tudtam nagyon jól, hogy mindnyájunknak meg kell halnia, és készen álltam rá, tényleg készen álltam rá, de minden megváltozott abban a pillanatban, amikor megismertem Destinyt.
Mert nem akartam elveszíteni.