1. Győzelem (Befejezett)

13. Fejezet

Pár órával később és egy fél üveg whisky után már csak feküdtem az ágyon és a plafont bámultam. Senki nem tudja rólam ezeket a dolgokat, senki nem tud rólam ennyi mindent csak a bátyám. És nem is olyan rég elmondtam egy fél démonnak a legsötétebb titkaimat. Senki előtt nem nyíltam meg ennyire soha Jordan halála után. Senki nem tudja, hogy ki is vagyok igazából. Mindenki a fura külsejű, de mégis csodálatos természetű de LaFayette grófnőt látja bennem. Pedig az nem én vagyok. Természetesen viselkedem én, ha a helyzet úgy hozza, de igazából szörnyű természetem van. Egy számító kis dög vagyok, mindig azt nézem, hogy nekem mily módon lenne jobb. Érzelmek nélkül taposok át embereken, csak azért, hogy nekem jó legyen, hogy nekem ne fájjon.
Rossz ember vagyok, de próbálok változtatni ezen. Itt van Niko példája. A legrosszabb és a legocsmányabb dolgaimat mondtam el neki, csak azért, hogy eltűnjön az irántam érzett vágya. Egy másik személy érdekeit a sajátom elé helyeztem és nem csapott belém villám, nem nyílt alattam ketté a talaj. A végén még szent leszek.
Az utolsó gondolatomon hangosan nevetni kezdtem.
-Már megint részeg vagy? – kérdezte Nikolai a fürdőszoba ajtajából.
Nevettem.
-A részeg és az ittas két külön fogalom kedves barátom.
- Miért iszol mindig?
Megdöbbentem.
Erre még Dominicon kívül senki más nem volt kíváncsi. Senki nem kérdezte meg tőlem soha, hogy miért is iszom. Erre jött ez a fél démon és megtette azt, amit senki más.
-Szeretek ittas lenni. – válaszoltam.
Szándékosan nem fejtettem ki neki az indokaimat. Nem akarom, hogy azt higgye, gyenge vagyok, mert ez nem így van. Nem vagyok gyenge.
-A többi Papnő milyen? – kérdeztem elterelés képen.
- Nem tudom. Megkerestük őket, majd szétosztottuk a neveket egymás közt. Én megkaptalak téged, de a többiekről semmit nem tudok.
- Megkaptad a csodát az életedbe. – nevettem.
- Minden vagy csak csoda nem.
-Seggfej!
-Kurva!
Vehettem volna sértésnek, mint az első alkalommal, amikor ezt a jelzőt használta rám, de nem tettem.  Tud rólam mindent. És valljuk, be igaza is van.
-Szerintem nyertél. – mosolyogtam végül.
Ő csak sóhajtott.
-És a többi fél démon? Őket régóta ismered?
-Igen.
-Nem vagy valami bőbeszédű. – jegyeztem meg.
-Talán, mert nincs miről beszélni.
-A többieket is elrabolták? – tettem fel a következő kérdést.
- Ha jól emlékszem megmentettem az életedet, de igen valami olyasmi.
- Szép.
Most én sóhajtottam egyet.
-Nik?
- Mi van? – csattant fel.
- A Pokol. Jártál már a Pokolban?
Csak bólintott.
-Milyen a Pokol?
Oldalra fordította a fejét és úgy nézett rám.
-Miért érdekel?
- Nem vagyok jó ember. Sok csúnya dolgot tettem, sok rosszat tettem jó emberekkel. A lelkem halott. Így hova máshova jutnék majd halálom után, mint a Pokolba? Érdekel, hogy mi vár rám.
- Kín. Gyötrelem. Fájdalom. – szóval a „barátaim" még halálom után se hagynak magamra. Ezt jó tudni. – Miután meghalsz, a lelked távozik a világotokból. Ha megérdemled, akkor a Mennyországba kerülsz. Ha vannak kisebb bűneid, amiket még meg lehet bocsátani akkor a Purgatórium, tisztító tüzén fogsz létezni egy ideig, majd onnan a Mennyországba jutsz. De ha nincs számodra megváltás, akkor egyből a Pokolra jutsz. Ameddig a szem ellát ketreceket lát az ember, amikben a lelkek raboskodnak. Nap nap után kínozzák őket. Különböző módszereik vannak a kínzóknak. A legkedvesebb számukra, ha a lélek egy hozzátartozóját jeleníthetik meg előtte és az a személy reményt nyújt, a lelkeknek majd aztán eltaszítják a remény minden darabját. Van, akinek minden nap végig kell nézni, ahogy elméletileg, megölik az anyját, apját, testvéreit. Ez így megy éveken át. Megsemmisítenek, majd összeraknak. Ha Lucifer úgy ítélkezik, hogy eleget szenvedtél elmegy hozzád és ad két választási lehetőséget. Folytatják rajtad a soha véget nem érő kínzást vagy démonná tesz és az ő parancsait kell követned. Ezeknek az alkuknak a vége általában az, hogy a lelkek démonná válnak és Lucifer csicskái lesznek. Nagyjából ilyen a Pokol.
Nyeltem egy nagyot.
Szóval ez vár rám. Sírhatnék, üvölthetnék miatta, de nem teszem. Én nyúltam a sötétséghez. Én voltam az, aki magára szabadította a Poklot. Majd ha odaérünk viselni, fogom a következményeket. De nem most. Még nincs itt az ideje.
-Lucifer milyen? – kérdeztem.
- Lucifer maga a Pokol. Egy gyönyörű és hatalmas bukott angyal, aki úgy áll bosszút apján, hogy szeretett teremtményeit szörnyeteggé teszi. Hogy megmutassa, nem jók az emberek az életre.
-Ez hülyeség! – csattantam fel. – Minden ember megérdemli az életet. – minden ember csak én nem.
-Lucifer nem így látja ezt.
- Ő a legszánalmasabb lény a világon. – állapítottam meg.
Nikolai csak sóhajtott egyet.
-A kard. Hol a kard? – kérdeztem meg.
- Egy zárdában van, ahova démonok csak nehezen jutnak be. Nehéz lesz majd megszerezni a kardot, de majd Végzet segít nekünk.
És ekkor csörrent meg Nik telefonja.
-Ki megyek telefonálok.
Bólintottam ő pedig elvette tőlem a whiskyt.
-Hé! – méltatlankodtam.
- Ez egy ideig nálam lesz. Csak a biztonság kedvéért. – és kiment az ajtón.
Szemét!- gondoltam és morcosan visszafeküdtem az ágyra.
Nem érdekelt már a Pokol. Nem érdekel már Lucifer. Semmi nem érdekelt. Felemeltem a jobb karomat és végighúztam a csuklómtól a könyök hajlatomig érő rózsatetováláson az ujjaimat. A rózsának rengeteg jelentése van, de az én vörös rózsámnak csak egy; a szenvedés szimbóluma. Egyetlen egy vörös rózsa volt, a rózsa szára mellett pedig a Jordan név futott végig. A halála után csináltattam. A neve láttán bekönnyeztek a szemeim. Ismét fájdalom hasított belém. Jordan hiánya a mai napig elviselhetetlen. A fájdalom, amit miatta érzek szinte kézzel fogható.
És ezért iszok.
Csak azért, hogy megszabaduljak a fájdalomtól.