A Belladonna » h.s. | magyar fordítás

17. fejezet

Sziasztok! Meghoztam nektek a következő részt, ami remélem legalább annyira fog nektek tetszeni, mint a többi. Valamilyen formában kérlek titeket hagyjatok nyomot magatok után, jó olvasást nektek!

"Egy optimista is elvesztheti minden reményét." - Bella

Isabella szemszöge:

Edward király arckifejezése megfizethetetlen volt, de nem tudtam rávenni magam, hogy nevessek. A karomban lévő fájdalom csak erősödött, attól tartottam bármelyik pillanatban elájulhatok a sok vérveszteségtől és fáradtságtól.

"Hosszú történet, Ed. El tudnád vinni őket az orvoshoz? Mindkettejüknek nagy szüksége van rá." mondta Harry a testvérének, aki bólintott egyet, de a kíváncsiság még mindig szemeiben rejtőzött, mégis hálás voltam neki, hogy tudott várni.

Edward szólt néhány őrnek, hogy vigyenek el engem és anyát az orvoshoz, s minden szó nélkül el is indultunk egy hosszú folyosón. Néha anyámra pillantottam, aki erősen küzdött, hogy bírja tovább.

Bűnösnek éreztem magam, mikor láttam mennyire letört és sebezhető volt. Az én hibám volt, hogy túszul ejtették és csalinak használták. Nagyon örülök, hogy megmentettem őt, mielőtt megölték volna. Nem tudtam volna túltenni magam azon, ha másképp lett volna.

"Itt vagyunk." mondta az egyik mély hangon és én bólintottam, majd beléptem az ajtón, amit nyitva tartottak nekünk. Bent egy harmincas éveiben járó férfi várt ránk, aki mikor meglátott minket azonnal elmosolyodott.

"Ah, mit tehetek értetek?" kérdezte, mielőtt az őrök mögénk léptek. "Edward király kér téged arra, hogy lásd el ezt a két hölgyet, mielőtt visszamennének hozzá. Az ő szavaival élve súlyosan megsérültek." mondta az őr a doktor pedig bólintott, s megvárta amíg az őrök kimennek.

"Szóval, mit műveltek magukkal a hölgyek?" kérdezte. Segítettem anyának leülni az egyik székre, mielőtt felnéztem rá. "Az anyám foglyul ejtették, hogy engem is odacsalogassanak, és én elmentem, hogy megmentsem." mondtam, az orvos összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

"A karod." mondta felém tartva a kezét, én pedig nagyot sóhajtva odasétáltam hozzá, hogy szemügyre vehesse. Leszedett minden kötést a karomról, valamit motyogott orra alatt, mikor meglátta a felületet.

"Ez nem lesz szép." mondta mire én is lenéztem a karomra. Már csak reménykedni tudtam, hogy rendbe tudja hozni. 

"Ülj le és meg se mozdulj, amíg vissza nem jövök. Elmegyek a segítőmért, hogy elláthassa az anyukádat, amíg én foglalkozok a karoddal." parancsolt rám komoly hangnemben, én pedig leültem egy székre. Elhagyta a szobát én pedig anyám felé fordultam, aki apró mosollyal nézett rám.

"Még ennyi idő után sem változtál semmit, Isabella." suttogta.

"Azt hittem változtam." mondtam, de fejét rázta.

"Még mindig az a makacs lány vagy, aki mindent megtenne a szeretteiért. Ezen sosem változtattál." mondta, mitől felnevettem.

"Örülök, hogy biztonságban vagy." szavaimon felkuncogott. "Egy Martin vagyok. Mi nem adjuk fel egykönnyen." viccelődött.

"Igaz." mondtam, de az orvos visszaért, ezzel félbeszakítva a beszélgetésünket.

Egy másik férfi is volt vele, aki ugyan fiatalabb volt, de bíztam benne hogy ugyan olyan ügyes. "Carlos, foglalkozz vele. Vizsgáld meg és hozd rendbe, ahogy csak tudod." mondta az orvos a fiúnak, aki miután bólintott nagy mosollyal fordult anyához.

"Az én nevem Gregory. Szeretném, ha velem jönne Miss...?" akadt meg.

"Isabella." mosolyodtunk el mindketten.