A Belladonna » h.s. | magyar fordítás

38. fejezet

Harry szemszöge:

Az apám szomorú szemekkel nézett rám, közben lassan felült. "Nem hittem volna, hogy ilyen hamar észreveszed." mondta egy szomorú mosollyal, amitől muszáj volt összeszorítanom állkapcsom.

"Hogy ne vettem volna észre? Nem vagyok idióta! Hogy... Hogy gondolhattad azt, hogy képes vagyok megölni téged?" kérdeztem, a testem remegett a feszültségtől.

"Abban reménykedtem, hogy a dühöd majd kellőképpen elvakít ahhoz, hogy megtedd." felelte.

"Azt akartad, hogy dühös legyek? Miért? Miért tetted ezt?" követeltem a válaszát.

Könnyes szemekkel nézett fel rám. "Azt akartam, hogy te vess véget ennek. Borzalmas apa voltam." suttogta.

"Mondd el mi történt valójában." mondtam szemeimet forgatva.

"Az ütközés valóban baleset volt. Nem volt szándékos sem előre megtervezett. Utolért minket egy vihar, úgy kötöttünk ki egy szigeten. Kissé homályos, de azért még emlékszem a történtekre." motyogta, én pedig vártam a folytatást.

"Hetekig ott ragadtunk. Tudtam, hogy csak idő kérdése és mind meghalunk, ha valaki nem ment meg minket. Gyenge voltam, de a hajón található élelemmel túléltem. Az édesanyád..." akadt meg, arca elvörösödött a szégyenérzettől.

Elképzeltem magam előtt anyám mosolygós arcát, ami hirtelen átváltozott a hajón látott formájára; mindenhol vér fedte és a szeme csillogásmentes, élettelen. "Mi történt vele?" suttogtam. 

"Súlyosan megsérült a balesetben." mondta, szemeim elkerekedtek. "Az anyád küzdött az életéért, de az élelem kevés volt, én pedig féltem. Féltem és gyenge voltam. Hagytam, hogy meghaljon, hogy magamat mentsem." magyarázta lehajtott fejjel. 

"Túlélhette volna?" megrázta a fejét.

"Nem tudom. Lebénult a sérüléseitől és egyedül nem tudott mozogni. Csak idő kérdése lett volna... de önző voltam. Küzdenem kellett volna érte." motyogta. "Amikor tényleg meghalt, arcon csapott a felismerés. Sokat sírtam a döntésem miatt, azóta is bűnösnek érzem és szégyenlem magam. Tudtam, hogy egy ilyen tett után nem térhetek vissza a trónra. Nem lehetek megfelelő király, ha magamat mentem mások helyett." ökölbe szorítottam kezeimet. "Tényleg hallottalak téged, Harry. Amikor megtaláltál minket. Kétségbeesetten ki akartam nyitni a szemem, hogy megvigasztalhassalak, hogy minden rendben lesz, de nem tehettem. Kínzó volt oly sokáig hallani ahogy sírsz. De örültem, hogy nem vittél minket magaddal. Temetést és miegymást szerveztél nekünk. Kimásztam a hibás koporsóból, és elindultam, hogy megkeresselek, de addigra már elhajóztál." 

"Ha-hallottál engem?" bólintott. "Hogyan? Hogy tudtad ezt tenni velem? Meg akartalak menteni... azt akartam, hogy visszagyere. Még a tetteiddel együtt is... vissza kellett volna jönnöd!" kiabáltam könnyáztatta arccal.

"Mindent elrontottam, nem igaz, Harry? Azt hittem úgy lesz a legjobb, ha azt hiszed meghaltam. De aztán elmentél és kalózzá váltál. Lenyűgöztél, hogy milyen jó kalóz voltál, de tudtam, hogy előbb-utóbb rám fogsz találni. Messzire és gyorsan hajóztál, fiam. Tudtam, hogy nem bujkálhatok előled örökre. Szóval néhány évvel ezelőtt elkezdtem magam köré embereket gyűjteni és megalkottam a tervemet. Annyit nőttél, Harry. Csodálatos férfi lett belőled. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Sok hibát követtem el az életemben. Sosem kellett volna elhagynom téged és Edwardot, s meg kellett volna mentenem az anyád. Nem akarok tovább a hibáimmal élni, Harry. Annyit küzdöttem már a bűneimmel... könyörgöm... kérlek..." erősebben szorítottam a kardomat.

"Azt akarod, hogy megöljelek, hogy végre békére lelhess? Hogy megváltva érezhesd magad?" suttogtam, mire csak bólintott. 

"Nem érdemlem meg, hogy harcoljak érted, vagy az édesanyádért. Te mindvégig harcoltál értünk, én pedig egész eddigi életedben hazudtam neked." 

"Ha ezt akartad mindvégig, miért hazudtál nekem először? Miért dühítettél fel?" kérdeztem.

"Tudtam, hogy minden más esetben azt akartad volna, hogy hazamenjek. Az volt az egyetlen lehetőségem, hogy feldühítelek. De még ez sem működött." nevetett elkeseredetten.

"Bele sem gondoltál, hogy ez nekem milyen érzés?" csend telepedett közénk.

"Tudtam, hogy fájdalmat okoznék." 

"Akkor miért engem kérsz erre?" kiabáltam.

"Nézz rám, Harry. Nekem befellegzett. Azt akartam, hogy te vess véget mindennek, hogy békére lelhessek és rád hagyhassak mindent." könnyezett. "Mellesleg, melyik apa képes bántani a saját fiát? Annyiszor bántottalak téged, most is miattam vérzel. Melyik apa tenne ilyet a saját vérével?" 

"Azt akarod, hogy véget vessek a fájdalmadnak... hogy mind továbblépjünk?" 

"Kérlek, Harry. Kérlek engedj szabadon." sírt, én pedig feje felé emeltem a kardom. De képtelen voltam ledöfni.

Az egyre csak gyülekező könnyeimtől alig láttam. "Még így is..." dobtam a földre a kardom és kezeimbe temettem az arcom. "Nem tudlak megölni!!" estem a térdeimre.

"Nem tudom megtenni." suttogtam. Évek óta akkor először öleltem magamhoz először az apám. "Kérlek apa, gyere haza." szorítottam erősebben magamhoz.

"Megerősödtél." 

"Mit akarsz rám hagyni?" kérdeztem könnyeim közepette.

"Még mindig várnak rád ellenségek, Harry. Még vannak harcok, amiket meg kell nyerned. Tovább kell lépned, nem engedheted, hogy mindez lehúzzon téged." mondta halkan.

"Apa..." nem tudtam mit tehetnék. "Kérlek gyere haza." könyörögtem, de ő elhúzódott tőlem.

"Hogy mehetnék haza? Nem vagyok király, Harry. Hazug vagyok, csaló, egy gyilkos. Nem térhetek vissza a halálból, Harry." 

"Nem kell nyilvánosan tennünk! Maradhatsz velem és Bellával. Csak velünk! Kérlek, apa..." 

Lehunyta a szemeit. "Tartsak a fiammal egy életre szóló kalandra..." gondolkodott. "Azt hiszem erre képes vagyok." egy megkönnyebbült mosoly szökött az arcomra.

"Sajnálom, Harry. Mindent." bólogattam, de egy kis részem nem akart ennyire könnyen megbocsátani neki. Olyan sok fájdalmat okozott, azzal hogy visszatért minden kínomat előhozta, amit eddig próbáltam elrejteni.

"Nem kell megbocsátanod." tette hozzá, közben vérző oldalát szorította.

"Helyre tudjuk hozni." mutattam felé.

Kuncogott. "Tényleg jó harcos vagy." felálltam nem figyelve a fájdalmaimra, s felé nyújtottam a kezem. 

"Tőled tanultam." közben kezét enyémbe helyezte és a segítségemmel felállt.

"Menj, szabadítsd ki a feleséged. Biztosan beszélni akar veled." szemeim elkerekedtek. Teljesen megfeledkeztem Belláról! Oldalra fordultam, Bella még mindig könnyes szemekkel nézett rám. Felkaptam a kardom a földről, és elvágtam a kötelet és kiszedtem a szájából a rongyot. A földre dobtam őket és segítettem neki felállni, hagytam, hogy rám támaszkodjon amíg visszanyeri az egyensúlyát. 

Mielőtt bármit mondhattam volna neki, valami kemény vágódott a nyakamhoz, amitől a testem megmerevedett. Emlékszem, ahogy a földre zuhantam, láttam a rémületet Bella arcán, majd minden elhomályosult. 

Erősen megütöttem a fejem a földön, majd minden elsötétült.