A Belladonna » h.s. | magyar fordítás

37. fejezet

Harry szemszöge:

Ledöbbenve álltam, nem akartam elhinni amit látok, vagy inkább akit látok.

"Ez... ez lehetetlen." suttogtam, az előttem álló férfi elmosolyodott, Bellát közel tartotta magához. Bella megállás nélkül a fejét rázta, amin a szemeimet forgattam, nem teljesen értettem mi történik itt, de nem engedem, hogy bárki bántsa Bellát. Még ő sem...

"Nem is vagy boldog, hogy él az apád? Csak a döbbentségedet kapom?" kérdezte nevetve, a testem remegni kezdett. Bella könnyes szemekkel nézett rám, de én képtelen voltam nem a férfit nézni, akinek elvileg halottnak kellene lennie. 

"Hogyan?" suttogtam.

"Nagyon meglepődtél, ugye? Engem nem leptél meg igazán. Még egy álnevet is kitaláltam, hogy lerázhassalak. De most, hogy láthatom az arcod, miután mindezt megtudtad, meg kell mondanom, a látvány megfizethetetlen. Teljesen megérte." mondta gonoszan vihogva. 

Összeszorítottam állkapcsomat, közben próbáltam eltüntetni könnyeimet. "Halottnak kellene lenned. Megtaláltam a hajódat!! Láttalak! Láttalak téged és az anyámat. Mindketten halottak voltatok!" kiabáltam, de ő csak tovább nevetett.

"Nem, csak azt hitted, hogy látsz engem. Tudtam, hogy rövid időn belül valaki meg fog jelenni, természetesen pont neked kellett feltűnni, az egyetlen fiamnak, aki elég nagy kalandor volt ahhoz, hogy megkeressen minket. Tudtam, hogy jönni fogsz, úgyhogy megjátszottam magam. Nem engedhettem, hogy megtudd, hogy életben vagyok. Az nem volt része a tervnek." vigyorgott önelégülten.

"Miért? Miért tennél ilyet?" kérdeztem elkerekedett szemekkel. Nem értem. Még mindig nem értem hogyan lehet életben.

"Várható volt, hogy ez fog történni. Már annyira untam az ország irányítását, de nem adhattam tovább neked és a testvérednek, még túl fiatalok voltatok hozzá. Szóval egyszerű megoldást kerestem; eljátszom a halálom, hogy rátok erőltessem a trónt. Briliáns terv volt, habár mikor elhagytuk az országot az anyád még nem tudott róla." minden szava után egyre dühösebb lettem.

"Hogy tehetted?!" 

"Én okoztam az ütközést. Biztosra mentem, hogy rajtunk kívül senki sem maradt életben és utána mindenkitől távol békében élhetünk." kezeimet ökölbe szorítottam.

"Hogy tehetted ezt?? Hogyan hagyhattál el minket ennyire könnyedén? Mindkettőnket! Szükségünk lett volna rád! Hogy tehetted ezt?" kiabáltam tovább, míg ő mosolyogva Bellát figyelte.

"Könnyű volt, tényleg. Nem volt nagy ügy." mondta, én közben kezemmel már a kardomat szorítottam.

"Te rohadék. Egész végig életben voltál és egyszerűen csak elrejtőztél? Milyen apa az, aki ezt teszi?" 

"Tudtam, hogy meg fogsz találni. És hogyan csalhattalak volna magamhoz ennél könnyebben, minthogy megszereztem ezt a szépséget? Egész jól elszórakoztatta az embereimet." 

"Menj a közeléből!" szűrtem ki fogaim közt. Sosem voltam még ennyire dühös egész életemben. Hogy tehette ezt velem? Velünk?

Hirtelen újra röhögni kezdett. "Feldühítettelek, Harry?" kérdezte. 

"Engedd el." mondtam, alig bírtam visszafogni magamat.

"Már most annyira dühös vagy, pedig még meg sem kérdezted, hogy hol van az anyád." lefagytam, még a kardomat is lentebb engedtem.

"Hol van az anyám?" kérdeztem halkan.

"Látod, ő vissza akart menni, de ezt nem engedhettem meg. Annyira küzdött, hogy visszamehessen a fiaihoz... de azzal mindent elrontott volna. Szóval megöltem. Ő tényleg halott volt, mikor megtaláltál minket."