The Maze

5

Lefagytam. Nem tudtam mit kéne tennem. Vajon rosszul lett? Megsérült és komoly baja van? Vagy csak a kimetültségtől esett össze?
Végül ösztönösen is felé futottam, hogy segíthessek neki és úgy láttam ezzel nem vagyok egyedül; Thomas is Minhohoz tartott.
- Alby! Newt! Segítsetek!- kiáltotta el magát még mielőtt elérte volna a földön fekvő fiút.
Mikor én is odaértem csak gyorsan egymásra mosolyogtunk Thomassal, majd egyből Minho mellé térdeltünk.
- Jól vagy?- kérdezte tőle Thomas.
A futár lassan felült, minden mozdulatát átitta a fáradtság. Gyorsan kapkodta a levegőt, csoda, hogy nem fulladt meg.
- Én... jól vagyok.- lihegte.
- Baj történt?- érdeklődtem.

Mert ha nem, nyugodt szívvel röhögöm ki a pofára esésedet.

Mielőtt választ kaphattam volna, Alby jelent meg és nem tűnt túl vidámnak.
- Mi történt?- kérdezte.
- Keríts nekem vizet, valahol odakint hagytam a táskám.- utasította Minho.
A szemöldököm majdnem a homlokom közepéig szaladt meglepettségében.
Albynak nem tetszett a válasz, belerúgott a Futár lábába és újra rákérdezett.
- Mi történt?
- Alig tudok beszélni bökött! Hozz már vizet.- kiáltott rekedt hangon Minho.
Alby megforgatta a szemeit majd rám és Thomasra nézett.
- Ő az egyetlen bökött aki így beszélhet velem, anélkül, hogy lelökném a Szikláról.- mondta, mintha figyelmeztetne minket, nehogy példát vegyünk Minhoról. Ezután a fiú kérésére elsietett.
- Engedi, hogy ugráltasd? Nem ő a vezér?- kérdezte Thomas a Futártól.
- Vezér?- Minho felnevetett- Hívd csak vezérnek ha ahhoz van kedved. Sőt, az admirális mégjobb.
Hihetetlenül feldühített ez a hozzászolás. Miért is szállt el magától el ennyire ez a fiú?
- Hagyd csak.- néztem Thomasra- Hátha megelégelik a nagyképűségét és megbűntetik.
- Minden csaj ilyen kedves?- nézett Minho a mellettem állóra.
Thomas csak zavartan megvonta a vállát, olyan volt mintha egyikőnknek se mert volna igazat adni.
- Szóval...- terelte a témát- Találtál ma valamit?
Minho színpadiasat sóhajtott egyet.
- Tudod, ez a legnagyobb hülyeség amit egy Futártól kérdezhetsz.- mondta- De nem ma...
- Hogy érted?- kíváncsiskodott tovább Thomas.
Én csak némán hallgattam őket és próbáltam minél több információt és következtetést levonni.
- Nyugi bökött, majd elmondom, ha az admirális visszaér. Nem szeretem magam ismételgetni.- intette le Minho.

Jajj, hogy oda ne rohanjak.

Egy ideig csendben vártunk Albyra és a vízre. A Nap már félúton járt az ég közepe és a falak teteje közt, de az ereje így is égető volt. Az arcunkon izzadtságcseppek folytak végig.
- Meglehetősen elfaradtál. Pedig azt hittem minden nap futsz.- törtem meg a csendet.

Nem bírtam ki, hogy ne szóljak be.

Minho csak egy lealacsonyító mosollyal ajándékozott meg.
- Már kezdtem meglepődni, hogy nem hallatod a hangod.- vágott vissza.
Alby közeledett felénk kezében egy palackkal. Mikor odaért hozzánk, a Futár kezébe nyomta a megváltó vizet és faggatni kezdte.
- Mi történt?- kérdezte.
Minho először feltápászkodott, ledöntötte a folyadékot és csak ezután felelt.
- Táltam egy dögöt.- jelentette ki.
- Milyen dögöt?- értetlenkedtem.
Rám se nézett, úgy válaszolt.
- Egy döglött Siratót.
Csend telepedett közénk, ennek a három szónak a súlya mintha megnémított volna minket.

Egy döglött Sirató.

Ahogy azt eddig éreztem a fiúk szavaiból, a Siratóktól bizony félni kell. Nem is nyújtott túl bizalom gerjesztő látványt amelyiket Newt mutatta, Thomas pedig rémülettel beszélt az Átváltozásról. Olyan érzés férkőzött az agyamba, mintha visszaigazolást kaptunk volna, hogy mi is labdába rúghatunk az ellenük folytatott harcban - és ez olyan örömet okozott, mintha már egy örökkévalóság óta reménytelenségben éltem volna.

Elsőnek Alby szólalt meg.
- Miért hagytad ott?- kérdezte.
- Meg se tudnám mozdítani.- magyarázott Minho- Vagy fél tonna lehet. De ha akarod visszamehetünk érte, nem messze van a Sziklától. Még van időnk.
Alby egy pillanatig elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
- Nem, majd holnap egyből amint kinyíltak a kapuk.- mondta, majd visszasietett a dolgára.
Minho is ott hagyott minket, a konyha felé vette az irányt.
Újra végig futott az izgatott borzongás a gerincemen.
Thomasra néztem, aki a földet bámulta. Barna szemeiben átszellemültség tükröződött vissza, ugyan azt véltem felfedezni rajta amit én is éreztem.
- Ha jól érzem ez nagy dolog.- mondtam.
- Igen.- nézett a szemembe- Kár, hogy nem tudtunk meg többet.
Bólintottam egyet, aztán én is vissza akartam vonulni, de Thomas a csuklóm után kapott és lazán visszahúzott.
- Próbáltalak elérni telepatikus úton.- mondta- Elég hülyeség, tudom. Biztos őrültnek tartasz.
Igaza volt, kinevethetném és simán hülyének nézhetném. Mégis úgy éreztem, hogy benne bízhatok a leginkább.
- Dehogy tartalak annak. Bárkiről meg lenne az okom feltételezni, hiszen egy lehetetlen helyzet kellős közepébe csöppentem.- vontam vállat.
Erre ellazult az arca, látszódott, hogy megnyugodott.
- De ez azt jelenti, hogy nem hallottál.- sóhajtott.
- Sajnos nem... de nem is jutott ez eszembe. Majd megpróbálok én is figyelni.- ígértem meg.

Miután ott hagytam Thomast, az utam a fához vezetett, hogy ott folytathassam az elmélkedést, ahol Minho miatt abba kellett hagynom.
Az ég már félhomályba burkolózott, a Nap kezdett eltűnni az Útvesztő falai mögött.
Kimerültnek éreztem magam és a szürkeség csak fokozta ezt.
Eszembe jutott Thomas, a hirtelen kölcsönös szimpátiánk és bizalmunk. Megpróbáltam hozzá beszélni telepatikusan. Lehunytam a szemem és koncentráltam, reménykedve hátha ő is ezt teszi valahol a Tisztás egy másik pontján.
Thomas, szólítottam. Thomas, hallasz?
Hahó, Thomas! Ott vagy?
Azon kívül, hogy zakkantnak éreztem magam, nem történt semmi - feladtam a próbálkozást
Végül az álom forró lázként vette át az uralmat.