The Maze

8

Semmit se tudtam aludni az éjjel, csak feküdtem és bámultam a plafont. Még mindig nem fogtam fel, hogy mi történt, hogy konkrétan azt néztem végig, ahogy a halálba rohannak.
Thomas is, az egyetlen akit barátomnak nevezhettem, aki a legtöbbet jelentette nekem, ő is az Útvesztőben ragadt.
Nem bírtam tovább egy helyben maradni, csinálnom kellett valamit mielőtt beleőrülök a gondolataimba. Felpattantam hát és kiosontam a Táborból. Az úti célom szokásomhoz híven az erdő volt - csupán Thomas alvóhelyét terveztem elkerülni.

Mikor kiléptem az épületből Newtot pillantottam meg, aki még mindig a Nyugati kapunál szobrozott.
Ahogy megláttam összeszorult a szívem. Csak elképzeltem, ha engem ez ilyen rosszul érintett, akkor vajon rá milyen hatással lehetett.
- Sajnálom.- léptem mellé.
- A mai napon túl sokszor kértél bocsánatot.- erőltetett magára egy halvány mosolyt.
- Azért még van rá remény, hogy túlélik, nem?- kérdeztem reménykedve.
- Fogalmam sincs... Thomas sose volt még az Útvesztőben, Alby pedig megsérült.- sóhajtott, majd idegesen a falra ütött.- Francos falak! Francos idióta bököttek! Miért nem vigyáztak jobban?
Elcsuklott a hangja, majd gyorsan lesütötte a szemét.
- Ha tehetném utánuk mennék segíteni.- mondta.
- Én is, elhiheted.- futtattam végig a tekintetem a szürke kőtengeren.
- Muszáj leülnöm.- jelentette ki, majd hátat fordított nekem és az állatok felé sétált.
Gyorsan utána szaladtam. Letelepedtünk a marhák karámja mellé, a hátunkat a korhadt kerítésnek döntöttük.

A Tisztás elkeserítően nyugodt volt éjjel.

Csak a fű morzsolódása hallatszott az állatok fogai közt.
Newttal hallgattunk, elmerültünk a gondolatainkban. Olyan sok érzés kavargott bennem, mégsem tudtam mit mondani.
- Én még mindig nem fogtam fel.- nyögtem ki valamit.
- Én se. Bele se tudok gondolni mi lesz ezután. Én leszek a francos vezető, új Elöljárót kell választanom a Futároknak... mindezt úgy, hogy pont most veszítettem el a három legjobb barátomat.- Newt nagyot nyelt.
Úgy akartam segíteni, de nem tudtam mit tenni. Emellett még én is sokkos állapotban voltam.
- Úgy sajnálom, hogy nem tudok segíteni.- néztem rá szomorú tekintettel.
- Nem kell sajnálkoznod. Mindenki elvesztette őket, nem csak én.- mondta.
Az égre meredtem. Már most gyűlöltem az új életemet. Hiányzott Thomas és az a kötelék ami egyből kialakult köztünk. Éppen csak megismertük egymást, de már az életemet rábíztam volna.
Thomas. Hallasz? próbáltam elérni telepatikusan.
Ha igen, kérlek válaszolj. Aggódom érted... és hiányzol.
A fejemet a kerítés fokának döntöttem és nagyot sóhajtottam.

Mi van, ha már meghalt? Nem, biztos nem, érzem...

Újra megpróbáltam a fejemben megszólítani.
Kérlek, válaszolj. Ugye jól vagy?
Semmi.
- Úgy láttam, ti jóban voltatok Thomassal.- szólalt meg Newt.
- Igen... egyből éreztem, hogy benne megbízhatok.- futott át egy gyors mosoly az arcomon.- Volt valami, egy különös érzésem vele kapcsolatban.
- Tetszik neked?- nézett rám Newt.
- Nem.- ráztam meg ösztönösen a fejem, még magamat is megleptem azzal, hogy milyen magától értetődő volt a válaszom- Inkább olyan, mintha már ismerném. Mintha már találkoztunk volna.
- Ez fura... van egy olyan érzésem, hogy Tommy a másik lányt is ismeri...- ráncolta a homlokát.
- Meg is feledkeztem arról a lányról...- gondolkodtam el.

Annyi minden történik, hogy nem tudok mindent észben tartani.

Newt felém fordult a felső testével.
- Egy nappal Thomas után jött, eszméletlen volt már akkor is. Csak annyit mondott, hogy minden meg fog változni. A Kóroncok etetik és itatják, de nem túl rózsás a helyzet... Tommy a nevét meg tudta mondani; Teresa.- mesélte.
- Gondolod, hogy többet is tudott?- kérdeztem.
- Lehet... de már úgyse tudjuk meg.- sütötte le a tekintetét.
Nyeltem egy nagyot, enyhítve a kitörni készülő szomorúságomat.
Newt kezéért nyúltam és megszorítottam, ő pedig az ujjait az enyéimre kulcsolta.

Fekete fátyolként borult fölénk az éjjeli ég, a falak mintha egy hosszú csövet alkottak volna körülöttünk.
Gyűlöltem a helyet, tiszta szívemből. Rosszabb volt, mint egy börtön, olyan, mint egy kínzó tábor. Az Alkotók érzéketlen, szívtelen emberek...

Végül Newt forró bőre a kezemen lassan nyugalommal töltött el és elnyomott az álom.

...

Felriadtam és egyből magam mellé néztem. Newt már nem ült mellettem.
A Nap első sugarai félhomályba borították a Tisztást, a kapuk még zárva voltak.
Felpattantam és a délihez szaladtam, ahol Newt gyülekezett a többi Futárral. Mind fel voltak szerelkezve.
- Mi folyik itt?- kérdeztem lihegve.
A szőke fiú felém kapta a tekintetét, a szemében elszántság tükröződött.
- A falak 2 perc múlva nyílnak.- felelt.
- Utánuk mész?- hökkentem meg.
- Muszáj.- sétált hozzám közelebb.
- Veletek megyek.- mondtam ellent mondást nem tűrő hangon.
Newt megtorpant, az arca pedig rezzenéstelen maradt, komor volt - nyoma sem maradt az éjjeli szomorúságának.
- Nem.- jelentette ki.
- Segíteni akarok.- kérleltem.
- Itt maradsz, erről nem nyitok vitát.- rázta meg a fejét.
Elhallgattam. Próbálkozhattam volna, de tudtam, ha felbosszantom azzal nem lesz jobb. Így hát lenyeltem a békát.
A falak szépen, lassan elmozdultak a helyükről, a Futárok pedig az Útvesztőbe vetették magukat, Newttal az élükön.