The Maze

22

Zsongásra ébredtünk. Thomas mellett aludtam el az erdőben, hátamat egy fának döntöttem, így félig ülve szundítottam, Thomas pedig tőlem nem messze feküdt.
Valaki kiabált a Tisztáson. Ijedten kaptam fel a fejem a zajokra, majd egyből Thomasra pillantottam, aki ugyancsak rémülten kapkodta a fejét.
Az ég még szürkeségbe burkolózott, valószínűleg az ébresztő előtt keltünk.
Thomas gyorsan összeszedte magát és felpattant, majd megragadta a karom és engem is álló helyzetbe húzott.
- Gyere! - intett, majd szaladni kezdett a sikoly felé.
Egy pillanatba beletelt míg feleszméltem, de gyorsan utána iramodtam.
Futva átvágtunk az erdőn, közben sikerült teljesen beérnem.
A Tisztás közepén egy csoport fiú álldogált és nyakatekert pózban az égre meredtek. Chuck is közöttük volt, mi pedig egyből hozzá siettünk.
- Mi folyik itt? - kérdeztem a futástól kissé lihegve.
- Nem kelt fel a Nap. - nézett ránk. Ijedt volt a tekintete, látszott rajta, hogy nem érti mi történik.
Thomasra néztem.
- Nem tűnhet el a Nap... Ilyen nincs. - ráztam a fejem lassan, közben próbáltam elfogadni a tényt.
- Olyan, mintha egy szürke plafont raktak volna a helyére. - mondta Thomas.
Eközben Minho jelent meg mellette és vállon veregette.
- Indulnunk kell bökött! Így is késésben vagyunk miattad. - szólt rá, majd a nyugati kapu felé nézett.
- Várj, ti így is kimentek oda? - értetlenkedett Chuck.
Kíváncsian vártam a választ, hiszen nem gondoltam volna, hogy Minho csak úgy eltekint amellett, hogy a Nap konkrétan eltűnt és kimegy az Útvesztőbe futkosni.
- Mit vársz, üljünk itt ölbetett kézzel és várjunk amíg megdöglik az összes növény és nem lesz ételünk? Ez csak több okot ad arra, hogy keressük a kiutat. - mondta, mire az ajkamba haraptam, hiszen így még nem gondoltam bele a dologba.
- Igazad van. Induljunk. - bólintott egy aprót Thomas, majd abban a pillanatban el is tűntek.
Sóhajtva néztem utánuk. Attól tartottam, hogyha az Alkotók a Tisztáson megnehezítik a dolgunkat akkor talán már odakint se lehet minden ugyanaz. Ha az a céljuk, hogy kicsináljanak minket, csak idő kérdése, hogy ránk küldjenek egy hordányi Siratót.
- Ezt bökhetjük. - zökkentett ki Chuck a gondolatmenetből.
- Az biztos. - feleltem kelletlenül.
A tekintetem megakadt Serpenyőn, aki a konyha ajtajában állva nekem integetett és a karjára mutogatott, mintha lenne rajta óra.

Basszus a reggeli. Teljesen kiment a fejemből, hogy ma nála dolgozok.

- Bocsi Chuck, de muszáj mennem. - kértem gyorsan elnézést, majd sietve a dolgomra indultam.
Serpenyő bosszankodva eresztett be az ajtón.
- Ne haragudj, a nagy felfordulás miatt nem figyeltem az időre... - kértem bocsánatot hebegve, de ő leintett.
- Mindegy, megértem. - sóhajtott, de a hangján érződött, hogy azért neheztel rám a késés miatt - Most viszont lássunk hozzá a reggelihez. Gyere, megmutatom mit kell csinálnod.

...

Ebédig végig a konyhában tevénykedtem, még a reggelimet is Serpenyő társaságában fogyasztottam el. Kedveltem őt, habár szigorúnak tettette magát, mindketten tudtuk, hogy csak viccelődik.
Ebédnél eleresztett, azt mondta majd ő elmosogat, így tudtam csatlakozni a barátaimhoz.
A

z asztalnál nyomott volt a hangulat - Martin és Chuck csak turkáltak az ételben a villáikkak, Newt előtt pedig nem is volt tányér.
Érkezésemre felkapták a fejüket, Chuck csak mormogott egy sziát, de a másik két fiú arca kissé felvidult.
- Hogy tetszik a munkád? - érdeklődött Newt.
- Nagyon jó. Kiderült, hogy szeretek főzni. - mosolyogtam el, de a jó kedvem gyorsan elillant - Valami még történt, igaz? Nagyon levertek vagytok.
Kelletlenül összenéztek, a tekintetek ugráltak egyik emberről a másikra, mintha próbálnák eldönteni, hogy ki ossza meg velem a rossz hírt.
Végül Newt szólalt meg.
- Elzárták a vizet. - sóhajtott - Nincs se napfény, se víz. Éhen fogunk halni.
Hasba vágott amit mondott.

Tényleg meg akarnak minket ölni.

Nem akartam elhinni egészen idáig, de mostmár be kellett látnom, hogy odakint olyan emberek vannak, akik a halálunkat akarják és valószínűleg sikerrel is fognak járni.
- Most mi lesz? - tettem fel a nagy kérdést.
- Az egész napot idáig a kertben töltöttem el, próbáltunk kitalálni valami megoldást, de nem hiszem, hogy van. - Newt hangja ugyan annyira reménytelennek hangzott, mint amennyire én annak éreztem magam.
- Ez már csak a Futárokon múlik. Ha megtalálják a kiutat... - kezdte Martin, de Newt bosszús tekintete belé folytotta a szót.
- Vissza kell engedned! - könyörögtem neki, de megrázta a fejét.
- Rád most itt van szükség. - felelte, majd felállt az asztaltól és elhagyta a Tábort.
Elszorult a szívem ahogy az üres helyére néztem.
Annyira szerettem volna segíteni, de idebent nem tudtam semmi hasznosat tenni.

Ebéd után előkészítettük a vacsorát.
Meredtem a falon lógó merőkanalakra, közben lassan szeleteltem fel a zöldségeket, de fejben máshol jártam.
- Hé bökött. - szólt hozzám Serpenyő, mire összerezzenve pillantottam felé.
- Azt majd befejezem. Menj, keresd meg Newtot. - mondta, én pedig értetlenül meredtem rá.
- Mi? - kérdeztem.
- Nem vagyok vak Zöldfül. Olyan kétségbeesett képet vágsz, hogy az csak miatta lehet. Menj és beszéljétek meg nyugodtan. - intett az ajtó felé.
Elmosolyodtam és lassan leengedtem a kést.
- Köszi Serpenyő. Te vagy a legjobb! - integettem egyet, majd kiszaladtam az ajtón.
Odakint ismét a szürkeség fogadott, már nem lett sötétség ahogy az este közeledett.
Egyből a kért felé iramodtam, amikor valaki utánam szólt.
- Marie! - kiáltotta a nevemet Martin, mire megpördültem a tengelyen körül.
Martin odakocogott hozzám.
- Tudunk beszélni? Nagyon rossz érzés fogott el és valakinek muszáj kiöntenem a lelkem. - nézett rám kérlelően.
A kert irányába pillantottam.
- Jó, de akkor menjünk egy nyugisabb helyre. - bólintottam végül.

Martinnal az erdőben telepedtünk le nem messze Thomas helyétől.
- Tudom, hogy hülyeség, de úgy érzem, hogy meg fogok halni. - kezdett bele - Nem tudom miért, talán a reménytelen helyzetünk miatt, de...
Nagyot nyeltem. Nem gondoltam, hogy Martint ilyen gondolatok gyötrik, valahogy mindig ő tűnt a legpozitívabbnak.
- Ne add fel! Az Alkotók pont ezt akarják, de nekünk küzdenünk kell. - biztattam.
Lemondóan elmosolyodott.
- Nem hiszem, hogy van kiút. Két éve próbáljuk megtalálni, de semmi. Talán nem az a lényeg, hogy kijussunk, csupán valaki szereti ezt a beteg játszmát játszani velünk mielőtt megöl minket. - mondta.
Eszembe jutott amikor Minhoval beszéltünk a Térképszobában. Az Útvesztőt már feltérképezték, de a kiút még nincs meg.

Mi van, ha Martinnak van igaza?

- Ne aggódj! - a vállára tettem a karom és hamis mosolyt erőltettem magamra - Az Útvesztő nagyon bonyolult, még nem ismertük ki teljesen. Ott van valahol az a kiút.
Szerettem volna meggyőzni, de én se hittem ebben teljesen.
- Köszönöm Marie. Nem is tudod elhinni, hogy mennyit segítesz. - mosolyodott el végre Martin.
Megsimítottam a karját, majd feltápászkodtam. Minél előbb szerettem volna megkeresni Newtot és beszélni vele.
Hirtelen megszédültem, mire Martin utánam nyúlt és elkapott.
- Jól vagy? - kérdezte, de én csak a fejemben visszhangzó lány hangjára tudtam koncentrálni.

Thomas, Marie... Elindítottam a végzetet.

Sziasztok!
Tudom, hogy már rég beígértem ezt a részt és iszonyat sokat késtem vele, viszont az érettségire való készülés minden időmet és energiámat elveszi.
Most viszont itt van az új rész.🤗
Mit gondoltok róla? És mi a véleményetek Martinról? Őt eredetileg nem szántam állandó karakternek, szóval eléggé ingatag volt az elején, de végül mégis szerepet szántam neki... Szóval nagyon érdekelne a véleményetek.

Ui: Utólag is boldog új évet kívánok nektek! Megsúgom, hogy az új évi fogadalmak az, hogy gyakrabban írjak. Remélem sikerül is.😅