A kósza vándor - Drion, a hadak útja

4. Fejezet

Lassan fejeztük be az ebédet. Az oka nem a finom, laktató két szelet kenyér és a félig érlelt kecskesajt volt, hanem az, hogy közben végig a kapuőrséget pásztáztuk, hogy hátha valamilyen csellel be tudnánk osonni mellettük. Hamar beláttuk, hogy ez hasztalan próbálkozás lenne: túl sokan vigyázták a kaput a hatalmas emberáradat miatt, amely alig csökkent az idő múlásával és az őrök is éberek voltak.

Semmi sem akart az eszünkbe jutni. Beszédes és Társa csak csöndben üldögéltek, tudtam, hogy náluk ez azt jelenti, hogy erősen gondolkodnak valami terven. Mégis, túl rég voltak már ők is ilyen helyzetben, veszni látszott az egész küldetés. Így hát unalmamban újra átvizsgáltam az egész falat. Jobbról haladtam szépen lassan, hátha felfedezek valami szokatlant, amit kihasználhatnánk. De minél inkább balra fordult a fejem, annál inkább éreztem, hogy nincs más bejárat.

Érdekes... - Szólaltam fel, miután már végképp feladtam a keresgélést. – Sehol egyetlen egy repedés sem, egy hiba sincs sehol, csak egyetlen kapu középen. Jól kimérték a helyét, mert minden ponton egy jó pár méteres sík terep húzódik, így ott senki nem rejtőzhet el... Ostrom esetén csak a külső fal elfoglalása hatalmas áldozattal járna.

Kiváló elemzés. – Emelte fel a fejét a gondolkodásból Beszédes társa. – Ha nem tudnám, hogy suhanc vagy, azt hinném, hogy értesz a hadászathoz...

Ugyan. – Vetettem vissza azonnal, hogy enyhítsek a meglepődésén. – Apám fegyverkereskedő, így kicsit illik ismernem a szakmát, amihez használják az áruit. Amúgy meg, még egy bolond is fel tudja ezeket mérni. Csak azt nem értem, hogyha mindenhol sík, üres terep van, akkor a bal oldali partszakaszon miért hagyták meg azt a romos tornyot, ami csak akadályozná őket?

Az ott a Vigyázó, a Régi Korban ez jelezte a hajósok számára, hogy elérkeztek az ismert világ legnyugatibb városába. Azóta nem használják, mióta...

Elhallgatott. Beszédes is felocsúdott és társára szegezte tekintetét. Nem láttam a szemét, de biztos kérdőre vonta a hirtelen ötletért. Én is vártam, hogy mi jutott eszébe. Jól látszódott az arcán a felismerés első hulláma, majd pedig a kész terv megszületése. A véletlen folytán megleltük a megoldást.

A Titkos Alagutat még az első király idején építették, amint azt megtudtam Beszédes társától, miközben elindultunk a tengerpart fele. Egyetlen célja az volt, hogy az ellenséges sorok mögé juttatva a drioniakat általános ijedelmet kelthessenek az ostromlók sorai közt. Mint megtudtam, egyetlen egyszer volt szükség erre a cselre. Azóta nem jutott el ellenség Drion falai alá. Közben egyre közelebb értünk a Wnyehez, a Nyugodt-Tengerhez. Úgy tettünk, mintha csak megfáradt utazók lennénk az egyik közeli vidékről, és nem akarnánk mást, csak egy kicsit megmosdani a tengervízben, amely az év ezen szakában meglehetősen kellemes hőmérsékletű volt. Ugyanis a torony közelében egy kisebb katonacsoport tanyázott.

Az istenek vernék meg ezeket a barmokat! – Mormogta az orra alatt Beszédes, miközben elhaladtunk a torony és az azt vigyázó katonák mellett. – Itt vagyunk egy köpésre a célunktól és nem tudunk bejutni, mert az egyetlen kapunál mindenkit feltartanak, az alternatív lehetőséget meg lezárták!

Nyugodj már le egy kicsit! – Intette csöndre a társa. Én továbbra is lemaradva tőlük, követtem őket és csendben hallgattam a néma vitát. – Ha jobban megnézzük, alig vannak hatan. Viszont, nem rendezhetünk vérrontást, ilyen közel túl nagy feltűnést keltene a dolog. Lebuknánk, mielőtt még berendezkednénk... Viszont előny az, hogy ők sem tudják mit őriznek! Nincs a kezük ügyében a fegyver, cseverésznek. Nagy valószínűséggel nem is tudnak az alagútról. Hiszen ezek suhancok szinte! – Halkan felnevetett. – Akkor bejutottunk.