A kósza vándor - Drion, a hadak útja

23. Fejezet

Nem gondolkoztam sokat azon, hogy mit fogok tenni. Gyorsan megnéztem, hogy Kárd ébren van e, de még rá sem pillantottam, mikor jól hallható horkolás érkezett a nyughelye felől. Ez azt jelentette, hogy egyedül kellett cselekednem. A fegyvereimet nem használhattam, mert a sátor másik részében voltak és különben is csak akadályoztak volna. Egyetlen eszközöm a rejtett penge volt, amelyet még Ádámtól kaptam.

Úgy gondoltam, hogy az elég lesz, ha csak egy kémmel van dolgom, így hát alig hallhatóan, amennyire ügyességemből tellett, lassan elindultam kifele a sátorból. Eközben végig arra is koncentráltam, hogy merről érkezik az idegen hangforrás. Tapasztalt kém lehetett, mivel ahogy megállapítottam a lehető legmesszebb elkerülte a lovakat. Mikor ez átfutott az agyamon, hirtelen felmerült bennem a kérdés: ha van annyira jó, hogy kikerülje a hátasainkat, akkor miért lenne olyan bolond, hogy zajt csapjon?

Erre csak egy választ tudtam elképzelni: pontosan azt akarja, hogy felkeljünk, és a keresésére induljunk, majd pedig belesétáljunk a kelepcébe. Ezt az ötletet első felvetésként, és mivel nem volt ellenvetés, elfogadtam. Így arra gondoltam, hogy mivel azt várja, hogy felé induljunk el, ezért teljesen más irányba fogok menni. A lovak felé kezdtem el halkan a földön kúszni. Hihetetlen türelemre és ügyességre volt ehhez szükségem. Szerencsémre az eső a segítségemre volt, mert elnyomta az általam keltett zajok egy részét és a kúszást is megkönnyítette az ázott talaj. Amikor a lovakhoz értem, imádkoztam, hogy ne jelezzenek. Mintha megérezték volna a gondolataimat, oda se néztek, ahol voltam. Teljesen normálisan viselkedtek, amiért hálát adtam magamban a nyugodtságukért. Úgy gondoltam, hogy a lovakat elérve egy kis kört írok le a táborom körül, amelynek a végén mindenképp meg kell lelnem a kémet. Így is tettem, és ahogy sejtettem, ott volt a kém, ahová nagyjából elhelyeztem a gondolatban. Nekem háttal volt a szerencsétlen és emellett ilioni öltözéket viselt. Ez a tény, és hogy hadban állunk, szinte automatikusan megpecsételte volna a sorsát. De hirtelen eszembe jutott, hogy a halálával mit sem érnék. Így az időközben előpattintott pengémet visszaugrasztottam a helyére. Mivel jól olajozott szerkezet volt, így ez a művelet hang nélkül lezajlott.

Az így felszabadult kezemet ökölbe szorítottam és még mindig halkan megközelítettem a katonát. Nagyjából karnyújtásnyira voltam tőle, mikor ütésre emeltem a karom. Egy pillanat múlva pedig lesújtottam egy jól irányzott ütéssel a tarkójára, úgy hogy azonnal össze esett, mint a kocsonya.

Ahogy elterült a földön, az eddiginél is nagyobb zajt keltett. Erre már Kárd is felébredhetett, mert kíváncsian nézett ki a sátorból, hogy megtudja, mi okozhat ilyen zajt ebben a kései órában. A „móka" nagy részéről azonban már lemaradt, így csak azt láthatta, ahogy egy eszméletlen ilioni katonát húzok magammal a sátrunk felé.

Ezt mégis mikor szerezted? – kérdezte meglepődve, mikor meglátott. – Míg alszom, addig te ilioniakra vadászol, fiú?

Hogyne! – feleltem vigyorogva. – Amúgy meg itt volt a sátrunk mögött és valamiért zajt keltett.

Mert biztos ügyetlen volt! Meg is lett az eredménye: még te is elfogtad!

Míg te aludtál. – vetettem oda gyorsan neki.

Csak teszteltelek, hogy észreveszed-e.

Ahogy láthatod, felfigyeltem rá és nyakon is csíptem. Viszont, amit generált zajt, azt nem az ügyetlensége miatt csinálta. Mikor hátulról megközelítettem, láttam, hogy szándékosan zörgette a cserjést.

Kárd ennél hirtelen elhallgatott és nagyon rejtélyesen nézett rám. Annyit kitudtam olvasni a szeméből, hogy most nem kellene beszélnünk, és hogy komolyan gondolom-e amit mondtam. Bólintottam, választ adva egyszerre arra, hogy értem őt és hogy teljes mértékben így gondolom. Ezután intett nekem, hogy menjünk be a sátorba. Követtem. Magammal vittem az ájult katonát is.