A kósza vándor - Drion, a hadak útja

9. Fejezet

Másnap bevonultunk. Végre hivatásosan is A Pokolhoz tartoztunk. A szállást 7 cimborámmal osztottam meg, így garantálva volt a békés élet. Ám nem volt sok időnk kiélvezni a kényelmes szoba nyújtotta előnyöket. Ugyanis gyülekezőt hívtak össze. Senki nem tudta, mi lehet az oka, de mindenki tudta, hogy mi lesz a végeredmény: a város háborúban áll, tehát minket is kiküldenek a harcmezőre. Nem tévedtünk. Az eligazításon elmondták, hogy egy szövetséges városnak szüksége van a segítségünkre, ezért Drion elküld egy 5000 fős felmentő sereget, hogy felszabadítsa a várost az ostroma alól.

Aznap délután elhagytuk a várost. A Pokol a vonuló sereg végén kapott helyett, mint utóvéd kellett ellátnunk a feladatunk. Én, mint az egyik csapat parancsnoka voltam jelen. Nem értettem, hogy milyen okból kifolyólag, de indulás előtt megjelent egy tiszt és átadta nekem a tüzet jelképező kitűzőt. Már csak az volt a kérdés, hogy kiket osztottak be alám. Mert egészen az indulásig nem derült ki. Nem tudtam, mitévő legyek, így hát a közkatonák közt vonultam. A barátokat nem érdekelte a kitüntetés, örömmel vették, hogy köztük vagyok, így azt hittem, nem hiányzom sehonnét. Egyszer csak észrevettük, hogy a parancsnokunk vöröslő fejjel közelít felénk:

Mégis megtudná mondani, hogy mi a fészkes fenét csinál itt?!

Igen, Uram! – Vágtuk magunkat vigyázzba. – A bajtársaimmal együtt vonulunk a csapattal, hogy felmentsünk egy szövetséges várost.

Igen maga Idióta, ezt helyesen eltalálta! De nem itt kellene ezt tenni, hanem a csapat élén, ugyanis Ön A Pokol parancsnok-helyettese!

Elnézést Uram, de ezt nem értem. Hogy lehetnék én az, ha csak ma léptem be a seregbe, és mindössze egy tűzzel rendelkezem? – Már ezt az egyet is furcsának találtam, na de hogy rögtön olyan tisztet töltsek be, amihez legalább 5 év katonaidő és egy megélt csata kellett. Elképzelni is nehéz volt.

A baj az, hogy én se! Maga vagy egy nagyon szerencsés félnótás és olyan helyre keveredett a neve, hogy ide jutott. Vagy pedig befolyásos ismerősei vannak. Reméltem, hogy ön többet tudod erről! De végül is mindegy. Ameddig a fronton vagyunk, addig nem érdekel, hogy odahaza a fejesek mit basztak el. De elvárom, hogy jól végezze a dolgát!

Igenis Uram! – Végül is a parancsnok elmagyarázta, hogy minek köszönhetem hatalmas szerencsémet. Ádám és Éva nem feledkezett meg rólam és biztos voltam abban, hogy tettek egy-két dolgot annak érdekében, hogy előrébb vigyék a katonai karrieremet.

Így hát elbúcsúztam acimboráktól, és a kölcsön kapott lovammal előre vágtattam a parancsnokhoz.Igaza volt: lényegtelene, hogy téves a kitüntetés vagy nem, a harcmezőnvalakinek segíteni kell neki. Az ott lévő tisztek mindegyike furcsán tekintetrám. Egyértelműen látszott, hogy mindannyiuk már sok csatát látott, volt,amelyiknek a haja már teljesen őszbe borult. Egyből megértettem, hogy nemvagyok szívesen látott vendég a körükben. Talán egy embert kivéve: aparancsnokot. Amikor először találkoztam vele, akkor majdnem neki estem amodora miatt. Ám a kiképzés alatt megtanultam, hogy igenis jó ember és szépenlassan kialakult róla egy pozitív kép bennem. Sokat gondolkozhattam ezen, merthirtelen azt éreztem, hogy a lovam belemegy az előttem állóba. Majdnemszidalmazni kezdtem az illetőt, amikor észrevettem, hogy mindenki döbbentenszemléli az eseményeket. Rajtunk ütöttek.5