A kósza vándor - Drion, a hadak útja

2. Fejezet

Napok óta csak lovagoltunk némán és szótlanul. Aznap reggel, mikor kora hajnalban elhagytam a családi fészek kényelmét még nem tudtam mire vállalkozom. Egyedül a családom iránti szeretet volt az, amely arra a döntésre sarkalt, hogy ezzel a két emberrel tartsak. Nem akartam, hogy bántódásuk essen, és ennek feltétele az volt, hogy kísérjem el őket egy olyan útra, aminek a célja „Ilion nevének öregbítése". Ezzel az indokkal indított annyi háborút a városom. És ölt meg annyi embert. Most sem reménykedhettem egy magasztos küldetésben.

Ilyen tudattal találkoztam velük a város nyugati kapujánál. Ilion három kapuja közül ez volt a legkevésbé forgalmasabb, így nem volt nehéz felfedezni a leendő útitársaimat, akik már vártak rám. Sötétkék utazóköpenyt viseltek, illetve az oldalukról egy-egy kard lógott. Az arcuk most is takarásban volt, de nem is nagyon érdekelt, hogy néznek ki. Érdekesebb volt a csatjuk, amely összefogta a köpenyt. Egy szimbólum volt, még akkorból, mikor Ilion még Ungrion fővárosa volt. Ez a hatágú csillag, melynek belsejében egy szabályos hatszög foglalt helyett jelképezte a tizenkét nagyvárost, amely hajdanán szövetségben állt egymással. Ilion, a tizenharmadik, a középpontban volt. Azóta, mióta csak használják ezt a jelet, mindig is a „Császár szemének" hívták. Ám az idő múlásával egyre ritkábban használták. Manapság egyedül egy szervezet viseli ilyen nyíltan ezt a pecsétet: Füleknek hívták őket, az ilioni uralkodó kémei voltak ők. A létezésükön kívül nem sokat tudtam róluk. Csak azt, hogy érdemes elkerülni a velük való találkozást, mert abból a nem beavatottak sosem kerültek ki élve.

A találkozás gyors és érzelemmentes volt. Kaptam egy lovat, melyre azonnal felültem. Az egyikük odadobott nekem egy ugyanolyan kardot, mint amilyen nekik is volt. Felkötöttem magamnak a derekamra a kardhüvelyt. Finom anyagból készülhetett, mert a bőrszíjhoz képest sokkalta finomabb és könnyebb volt. Majd végül egy, az övéjükhöz hasonló köpenyt is kaptam. Mindez egy szó nélkül zajlott, amely a szinte kihalt utcán elég kísértetiesen nézhetett ki. Ám az a kevés járókelő, akiknek jobb dolguk is akadt, mint hogy három ember némajátékát nézze, nem nagyon foglalkozott velünk.

Hamarosan útra indultunk és gyorsan megtettük a Gyűrűig az utat. A Gyűrű az ilioni befolyás határa volt. Eddig a pontig gyakoriak a rendfenntartó erők és ritkábbak a csetepaték. Az átlag ilioni szinte sose lépi át ezt a határt. Mióta tart a polgárháború sokak élik le úgy az életüket, hogy csakis a Gyűrűig mernek közlekedni, innét maguktól visszafordulnak az egyszerű polgárok, ha véletlenül errefele tévednének. Egyedül a katonák, kereskedők és a speciális ügynökök tehették meg azt, hogy túlmentek a Gyűrűn. Senkinek se volt garantálva az élete, aki elhagyta Ilion körzetét. Legalábbis a városban ezt beszélték.

Megálltam a lovammal a határt jelző zsinórnál. Elgondolkoztam azon, hogy mégis miért vagyok én itt. A két lovas nyugodtan ment tovább. Csak akkor álltak meg ők is, mikor észrevették, hogy még mindig nem követem őket. Megfordultak a lovukkal és rám néztek a csuklyájuk alól. Aki aznap este az utcán lefogott, most is ő szólalt meg.

Ha azt hiszed, hogy idáig tart csak az életed határa, akkor nagyot tévedsz! Sokkal több minden van ezen a mesterséges határon túl, mint amit el tudsz képzelni! Ilion nem falként húzta fel ezt a vonalat maga körül! Csak jelzésként, hogy ezen túl minden ember a maga életéért felel. – Lelkesen mondta, érződött a hangjában, hogy tudja miről beszél és nem betanult szöveggel próbál csábítgatni. Megpróbáltam betekinteni a csuklyája alá. Csak a keskeny száját láttam, amely most megint szólásra nyílt. – Nem kell félned, hiszen nem akárkikkel utazol!

Mégis kik vagytok egyáltalán? – Tört fel belőlem a kérdés. És, mint ahogy a gáton egy lyuk elegendő ahhoz, hogy a víz áttörje, úgy törte át a hallgatásom falát ez az egy kérdés. – Miért kell veletek tartanom? Miért pont engem választottatok? Miért pont most? És hova tartunk? Mi a célunk? Mi a célom?